Meghaltam? | Polaris

Polaris – The Death Of Me (2020) | Második lemezét hozta ki az ausztrál metalcore banda és ha ez a náció és ez a zsáner egy mondatba kerül, akkor abban biztosak lehetünk, hogy valami nem mindennapi produkcióval fogjuk szemben találni magunkat. Ezt maximálisan alá is támasztja a The Death Of Me, hiszen a srácok mindent hoztak, ami kötelező, de mindenen csavartak is egy kicsit, hogy azért mégse legyen már tizenkettő egy tucat!

megosztás
kapcsolódó linkek
- Polaris - Facebook

Ugyanis ebben a sablonoktól és unalomba fulladó rifftengerektől megfáradt stílusban már tényleg csak az maradhat a felszínen, aki valamit nagyon jól csinál, vagy aki ki tud tűnni valamivel. Szerencsére a Polaris több dolgot is elegyít ezekből, ugyanis van egy olyan megszólalásuk és hangzásviláguk, ami túlmutat a Parkway Drive újfajta popmetalcore-ján, de még nincs ott az Architects tűpontosan kiszámolt, félig matekos riffjeinél, ellenben a dallamosságot mégis tudja hozni. Ehhez pedig kellenek Jake Steinhauser tiszta vokáljai, Ryan Siew gitárdallmai és szólói, meg persze kell Jamie Hails és a ritmusszekció, akik ezt az egészet ellenpontozzák. Olyan vegyületet kihozva a végére, ami élvezetes, énekelhető és felemelő az egyik oldalon, valamint földbe döngölő, arcon csapó és nyakfájdító a másikon. A Polaris pedig mindezt remek dalszerzéssel, kiváló dallamérzékkel és világbajnok megszólalással önti nyakon, úgyhogy kérdem én mindennek tükrében: lehet így veszíteni? Naná, hogy nem lehet!

Éppen ezért a The Death Of Me egy elejétől a végéig tartó sikermenet, ami a Pray For Rain tiszta gitárjára történő üvöltözéstől a The Descent utolsó riffjéig visz magával és tényleg csak pillanatnyi megingásokat tartalmaz a baromi erős momentumok tengerében. A különböző részek váltakozása és az énekstílusok sokszínűsége olyan kavalkádot alkot, amitől baromi nehéz szabadulni. Jake magasai az év élvonalába tartoznak, ez már most teljesen tisztán látszik (jó, azért még a Bury Tomorrow Camaron-ját nagyon várjuk!), Jamie is tisztességel próbálkozik a tonális screamekkel és a tisztákkal is az üvöltözés mellett, az oda-vissza passzolgatás pedig egy percig nem lesz unalmas. Viszont az album csúcspontjai még így is Ryan gitárszólói és a refrének alá kanyarított dallamai, amit sokszor szívesebben fütyörésztem, mint énekeltem volna a szöveget, szóval nem kis teljesítményt virgázott össze. Persze ez költői túlzás, hiszen mikor a Masochist vagy az Above My Head kórusai bejönnek, ott vége mindennek és teljes torokból kell üvölteni, Jake azokat annyira eltalálta. Ezzel szemben meg ott vannak a Hypermania és Landmine féle döngöldék, amiknél meg egy kicsit sem hiányzik a melódia, mert éppen azon töröm a fejem, hogy kivel pogózzak a négy fal között… Felesleges is tovább ecsetelni, a The Death Of Me egy tízdalos csoda, aminek ott a helye minden rajongó, minden ’core-fan és minden zeneszerető ember gyűjteményében, még ha csak virtuálisan is. Bár még nagyon messze van az év vége, de nagyobb tétekben mernék benne fogadni, hogy nem egy év végi listán kiemelt helyet kap majd ez az album, és erre csak annyit tudok mondani: teljes joggal!

A MyMusic értékelése: 9,5/10

Tracklist:
01 – Pray For Rain
02 – Hypermania
03 – Masochist
04 – Landmine
05 – Vagabond
06 – Creatures Of Habit
07 – Above My Head
08 – Martyr (Waves)
09 – All Of This Fleeting
10 – The Descent

cimkék
- metalcore, polaris, új album

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább