2020. április 14. | Jam
Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni?
Adam, Austin és Andrew (tripla A kategóriás a zenekar, én mindig is mondtam) vakarhatja bőszen a fejét, ugyanis az Immortal minden kétséget kizáróan a szcéna egyik legjobb alkotása a 2020-as évben (is), s noha kaptak időt a vírustól, hogy pótolják McCreery torkát, de valljuk be, nem kis részt neki is köszönhető a lemez sikere. Sokáig gondolkodtam, hogy mit kéne kiemelnem ebből a sötéten hömpölygő, experimentális és szimfonikus elemeket bőszen felvonultató, gyomorfogatóan mocskos, mégis gyönyörű masszából, de még mindig nem tudom eldönteni. Egyszerűen minden hangszer (és itt most az éneket is kezeljük hangszerként) a maximumot hozza ezalatt a tíz dal alatt, ami talán a 45 perces játékidő végére egy kicsit megfárad, de korántsem az ötlettelenség vagy az unalomba fulladó megoldások miatt, hanem egyszerűen csak agyonnyom a lemez súlya. A címadó nyitányától a Relentless Torment utolsó hangjáig egy olyan szintű epikus kettősség járja át az egészet, mintha a menny és a pokol összecsapásától indukált, mindent elsöprő tornádó söpörne végig a világon. A nagyzenekari kíséretek gyönyörű ellentétben állnak az aszfaltszaggató breakekkel és zseniális dallamokkal, miközben CJ a világ összes hangszínén elüvölti a fájdalmát. Soha nem tudod, hogy éppen mit tartogatnak a srácok, a patikamérlegen kimért kiszámíthatatlanság minden ütemben felüti a fejét és soha nem tudod megtippelni, hogy mi lesz a következő lépés. Vagy teljes leállás némi effekttel, vagy egy break, amiben minden ütem szinte más és más, esetleg egy tempóváltás, amitől olyan döngölde indul, hogy felszeded a parkettát a nagyszobában, de az is lehet, hogy szélsebes duplázás vagy a jól bejáratott blast-henger. Nyilván merítenek az urak a standard-ekből, de mégis újnak, frissnek hat az egész.
Hatalmas bajban lesz az az ember, aki megpróbálkozik cover-elni bármelyik hangszert a lemezről, akármelyik dalban, ugyanis az extrém gyorsaság és a tűpontosan adagolt, apró finomságok mind-mind úgy megkeverik az állóvizet, hogy ember legyen a talpán, aki megjegyzi és még le is utánozza őket. Austin dobjátéka fenomenális, a sebessége lenyűgöző, a breakdownokban adagolt apró kis ötletei pedig biztosítanak róla, hogy soha ne tudd, hogy mit fog ütni legközelebb. A gitárosok szintén dicséretet érdemelnek, hiszen a refrének dallamai kellően fogósak, a szólok pedig ujj-törően gyorsak és zseniálisak, miközben az ikerdallamok szinte végig ott vannak a háttérben. CJ pedig a legjobb dolog, ami történhetett ezzel a lemezzel: változatos, erőteljes, hiteles, artikulálatlan hörgései úgy beégnek a hallójáratainkba, mintha mindig is ott lettek volna. Hatalmas kár, hogy a botrány és a vírus miatt nem csodálhattuk meg élőben ezt a gépezetet, mert baromi kíváncsi lettem volna rá, ahogy ezt élőben megszólaltatják. Nem akarok szkeptikusnak tűnni, de ez a lemez úgy össze van rakva, hogy ha ezt még el is tudják így játszani, akkor új kedvencem lesz a stílusban. Bár, ha jobban belegondolok, igazából már a lemez is meggyőzött arról, hogy új király ültessek a trónra. Méghozzá egy halhatatlan királyt!
Tracklist:
01 – Immortal
02 – Death Portrait
03 – This Is Hell
04 – Hollow Sentence
05 – Warpath Of Disease
06 – Misery System
07 – Obsession
08 – King ov Deception
09 – Darkest Spawn
10 – Relentless Torment