2020. február 20. | Jam

Egy kicsit innen... | Wage War

Wage War – Pressure (2019) | Megérkezett az ocalai brigád harmadik nagylemeze, ami attól kapta a legnagyobb visszhangot, hogy a belengető single gitártémája egy az egyben lenyúlta az Architects Doomsday-riffjét. Ha itt megálltak volna, akkor nem lenne a fenti cím és a rossz szájíz, de sajnos túl sok zenét hallgatnak a srácok…

Értem ezalatt azt, hogy ha végigmegyünk a Pressure-ön, akkor nagyjából 4 önálló gondolatot találunk benne, ezek közül az egyik Cody tiszta hangja, a másik a szövegek önálló mivolta (bár nem jók, de legalább önállók), a harmadik a banda neve, a negyedik.. na, az elveszett útközben, de talán mindegy is. A baj egyébként nem ott kezdődik, hogy nyúlnak a srácok innen-onnan dolgokat – mert mindenki ezt csinálja, hanem az, hogy emellett az egyéniségük teljesen elveszett, már ha volt olyan egyáltalán. Rossz nyelvek szerint sosem volt és mindig is egy b-vonalas tucatcore banda voltak. Én pedig a Pressure után kezdek helyt adni ennek a teóriának. Onnantól, hogy elindul a lemez, masszív desszertíz érződik végig, s noha a kezdő Who I Am és Prison még úgy-ahogy mondhatók saját ötleteken alapuló tucatterméknek, a Grave-től elindul a lavina és nincs megállás. Lévén a Grave egy teljesen jó BMTH-dalnak is beillene, a Low ugye egy az egyben Architects, de van itt egy kis sothern durvulás a lá Upon a Burning Body, de a Me Against Myself daltól még egy Yellowcard vagy egy Good Charlotte is beugorhat. A többibe meg osszatok el egy kis Bury Tomorrow-t, némi Fit For a King-et, apróbb Blessthefall utalásokat, és a többi, és a többi… Szóval értitek, mire akarok kilyukadni?

Pedig ha pusztán technikai oldalról néznénk az egészet, akkor igenis meg kéne tapsolni a srácokat és az őket körülvevő csapatot is, mert kivitelezés tekintetében nyilván beleköthetetlen a matéria. Zseniálisan szól a cucc, a drop F, drop E-s gitársound kiviszi az agyunkat a helyéről, Briton és Cody jól használják a hangjukat – bár kiemelkedőt csak elvétve hallani, akkor is csak pillanatokig. Emellett a dalok is kellően változatosak, hiszen a kesergős lassúzástól a disznódarálós türhőségeken át a popslágerig van itt minden. Amire a végén még felkaptam a fejem, az a Take The Fight tördelős intrója volt, amíg rá nem jöttem, hogy a Tesseract ezt megcsinálta már sokkal jobban is (ugye, Nocturne?), úgyhogy ezt is el kellett engednem. Pedig ott legalább ötletet véltem felfedezni. No mindegy, igazság szerint eddig sem voltak nagy favoritok nálam a srácok, most már azt is meg tudom indokolni, hogy miért. Valószínűleg felesleges ezt tovább fejtegetni, háttérben tökéletesen elzsizseg a lemez, de ha bele akarnál menni, akkor inkább ne tedd!

A MyMusic értékelése: 5/10 (csak a technikai rész miatt)
Tracklist:
01 – Who I Am
02 – Prison
03 – Grave
04 – Ghost
05 – Me Against Myself
06 – Hurt
07 – Low
08 – The Line
09 – Fury
10 – Forget My Name
11 – Take The Fight
12 – Will We Ever Learn