3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2020. február 20. | Jam

Egy kicsit innen... | Wage War

Copyright:

Wage War – Pressure (2019) | Megérkezett az ocalai brigád harmadik nagylemeze, ami attól kapta a legnagyobb visszhangot, hogy a belengető single gitártémája egy az egyben lenyúlta az Architects Doomsday-riffjét. Ha itt megálltak volna, akkor nem lenne a fenti cím és a rossz szájíz, de sajnos túl sok zenét hallgatnak a srácok…

  • megosztás
  • kapcsolódó linkek

Értem ezalatt azt, hogy ha végigmegyünk a Pressure-ön, akkor nagyjából 4 önálló gondolatot találunk benne, ezek közül az egyik Cody tiszta hangja, a másik a szövegek önálló mivolta (bár nem jók, de legalább önállók), a harmadik a banda neve, a negyedik.. na, az elveszett útközben, de talán mindegy is. A baj egyébként nem ott kezdődik, hogy nyúlnak a srácok innen-onnan dolgokat – mert mindenki ezt csinálja, hanem az, hogy emellett az egyéniségük teljesen elveszett, már ha volt olyan egyáltalán. Rossz nyelvek szerint sosem volt és mindig is egy b-vonalas tucatcore banda voltak. Én pedig a Pressure után kezdek helyt adni ennek a teóriának. Onnantól, hogy elindul a lemez, masszív desszertíz érződik végig, s noha a kezdő Who I Am és Prison még úgy-ahogy mondhatók saját ötleteken alapuló tucatterméknek, a Grave-től elindul a lavina és nincs megállás. Lévén a Grave egy teljesen jó BMTH-dalnak is beillene, a Low ugye egy az egyben Architects, de van itt egy kis sothern durvulás a lá Upon a Burning Body, de a Me Against Myself daltól még egy Yellowcard vagy egy Good Charlotte is beugorhat. A többibe meg osszatok el egy kis Bury Tomorrow-t, némi Fit For a King-et, apróbb Blessthefall utalásokat, és a többi, és a többi… Szóval értitek, mire akarok kilyukadni?

Pedig ha pusztán technikai oldalról néznénk az egészet, akkor igenis meg kéne tapsolni a srácokat és az őket körülvevő csapatot is, mert kivitelezés tekintetében nyilván beleköthetetlen a matéria. Zseniálisan szól a cucc, a drop F, drop E-s gitársound kiviszi az agyunkat a helyéről, Briton és Cody jól használják a hangjukat – bár kiemelkedőt csak elvétve hallani, akkor is csak pillanatokig. Emellett a dalok is kellően változatosak, hiszen a kesergős lassúzástól a disznódarálós türhőségeken át a popslágerig van itt minden. Amire a végén még felkaptam a fejem, az a Take The Fight tördelős intrója volt, amíg rá nem jöttem, hogy a Tesseract ezt megcsinálta már sokkal jobban is (ugye, Nocturne?), úgyhogy ezt is el kellett engednem. Pedig ott legalább ötletet véltem felfedezni. No mindegy, igazság szerint eddig sem voltak nagy favoritok nálam a srácok, most már azt is meg tudom indokolni, hogy miért. Valószínűleg felesleges ezt tovább fejtegetni, háttérben tökéletesen elzsizseg a lemez, de ha bele akarnál menni, akkor inkább ne tedd!


A MyMusic értékelése: 5/10 (csak a technikai rész miatt)
Tracklist:
01 – Who I Am
02 – Prison
03 – Grave
04 – Ghost
05 – Me Against Myself
06 – Hurt
07 – Low
08 – The Line
09 – Fury
10 – Forget My Name
11 – Take The Fight
12 – Will We Ever Learn

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky