2020. február 8. | Jam

Hátra arc! | Sleeping With Sirens

Sleeping With Sirens – How It Feels To Be Lost (2019) | Kellin Quinn azt ígérte, hogy végre egy keményebb, a banda aranykorához jobban hasonlító, rockosabb albumot kapunk, mert a Gossip volt. Ez egy nagyon szép fogadkozás, csak mivel a Gossip nettó pop volt, kicsit mégis féltem ettől a kijelentéstől. Végül aztán csak igazat mondott Mr. Quinn, de ettől még ne kezdjünk örömtáncot járni.

Tény, hogy visszakanyarodott a banda a kicsit karcosabb vonalra, vannak üvöltések és breakek is felfedezhetők itt-ott, de azzal azért legyünk tisztában, hogy a lemez 40%-a így is pop, ráadásul a lassabb, csöpögősebb fajtából. Ahogy kedves BB kollégám megfogalmazta: „attól, hogy rálépnek a gitárosok a torzítóra, még Pink sem lesz rock.” És nagyjából ez van itt is a lassabb dalokkal. Viszont a gyorsabbak, amik működnek, azok nagyon működnek, így például a kezdő Leave It All Behind, az abszolút favorit Break Me Down vagy az Another Nightmare simán elviszik a hátukon az albumot. Az ilyen dalok hallgatása közben simán felötlött bennem a Kick Me When I’m Down vagy az Alone zsenialitása, ami miatt megszerettük a bandát, ez pedig tényleg megér néhány pirospontot. A probléma tényleg ott kezdődik, amikor elérjük végre a fordulatszámot, aztán derékba lesz törve egy-két balladával. Aztán még egyszer fel, majd két dallal később újra jönnek a balladák. Ezt mondhatnánk tudatos hullámvasutazásnak, de mivel a szövegek nincsenek összefűzve, nem indokolja a sztori a lemez szétszabdalását (a lá Northlane), ezért inkább csak idegesítők ezek a váltások.

Plusz azt is hozzá kell tenni, hogy az SWS zenészei sosem alkottak maradandót a hangszereiken (mint ahogy most sem), inkább mindig csak aládolgoztak Quinn kivételes hangi adottságainak, amikre mehettek a szárnyaló, néhol szopránba hajló szólamok. Nyilván ezt valaki szereti, valaki utálja, közömbösnek nagyon nehéz maradni ebben a témában. Viszont mindenképpen pozitív, hogy nagyon nagy erőlködést kiváltó és éteri magasságokban szárnyaló témákból most tisztességesen kevés jutott a lemezre, inkább a kényelmes tartományokban énekel Kellin. Ez pedig nem baj, hiszen, amit az Osatia énekese is produkált egy-két dalban (az öncélúan minél magasabbra kúszó üvöltözésre gondolunk), az már senkinek nem volt egészséges. Mint ahogy egyébként Benji Madden vendégszereplése sem túl kellemes a Never Enough-ban, de hát legalább van.. Lényeg a lényeg, a SWS elkezdett visszamászni a post-hardcore térképére, ez pedig nem egy utolsó szempont. Választhatták volna az I See Stars-ok, All Time Low-k, Fall Out Boy-ok által kitaposott ösvényt, és simán csinálhattak volna egy poplemezt (öhm.. még egyet), de inkább visszafordultak régi önmagukhoz, és egy sokkal nehezebb, erősebb anyaggal jöttek ki. A döntés dicséretes, az út kiváló, a megvalósítás egyelőre felemás, de mi, egykori fanok, díjazzuk a próbálkozást is!

A MyMusic értékelése: 7/10
Tracklist:
01 – Leave It All Behind
02 – Never Enough (ft. Benji Madden from Good Charlotte)
03 – How It Feels To Be Lost
04 – Agree To Disagree
05 – Ghost
06 – Blood Lines
07 – Break Me Down
08 – Another Nightmare
09 – P. S. Missing You
10 – Medicine (Devil In My Head)
11 – Dying To Belive