2018. augusztus 6. | Jam

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből!

Szóval nem volt egyszerű összehegeszteni a srácoknak ezt a 11 dalt, mert szétesni látszott az egész banda, szerencsére Stephen, David és Pablo megkeresték Tom Barber-t, aki ex-Lorna Shore-osként azért konyít egy s mást a zenéléshez, és vállalta az énekesi teendőket. Szóval 38 percen keresztül élvezkedhetnek a deathcore szerelmesei a héthúros gitár és öthúros basszer g-re hangolt döngölésére, közben elfolyathatják minimum 2 kecske vérét és rituálisan feláldozhatnak egy újszülött kismalacot. Igazság szerint nagyjából ennyiből áll az album, mégis azon vettem észre magam, hogy élvezni tudtam a dalokat (állatáldozatok nélkül is), noha a klasszikus Suicide Silence (vagyis Mitch) halála óta nem feltétlenül vagyok a műfaj híve. Most mégis, ahogy pörög előre az album úthengerként, úgy tudok bólogatni és várom, hogy mi az az újabb őrület, amit előgurítanak a srácok. És valahogy sikerül végig fenntartani az érdeklődésemet. Esetemben egyébként ezt arra vezetném vissza, hogy Budapest legnagyobb parkolójának (ez az M0-ás) egyik legnagyobb dugójában hallgattam végig először a korongot és ott valahogy egészen testhezállónak tűnt majdnem negyven percig megállás nélkül acsarkodni és üvöltözni.

Aztán végigpörgettem a dalokat más élethelyzetben is, és még mindig működnek. Már nincsenek azok a nagy tekerések, amiket anno Jason Richardsonék hoztak össze, viszont ha mégis elindul Stephen Rutishauser keze, akkor egészen kellemes harmóniákat és szólókat tud előcsalni a hangszeréből egészen addig, amíg nem jön az újabb break és át nem fejeljük ismét a műszerfalat (egyértelműen az Outliers vége a csúcspont, az valami eszméletlen downtempo-s szaggatás). Nyilván szövegileg nem kell nagy dolgokat várni (sőt, talán Barber versei alul is maradnak Alex korábbi munkásságával szemben), de hangilag mindenképpen ott van az úriember azon a bizonyos szeren, Pablo Viveros vokáljai a dob mögül pedig sokszor meglepők, de mindenképpen üdvözlendők. A hangsúly egész végig a döngölésen és a durvuláson van, mégis, a dalok elején megszólaló effektek, az Across The Earth zongorafutamai, vagy a Hostage közepén beúszó szőnyeg meg tudja törni néha a… igen, a tördelést. Valószínűleg egyik dal sem lesz házibuli favorit, viszont szerintem van annyira egységes a lemez, hogy bátran mondhassam, aki beruház rá, az nem fog csalódni. Igazság szerint nem vártam sokat ettől a korongtól, éppen ezért egészen pozitívat csalódtam benne, ugyanis ez a sokkal tuskóbb, parasztabb irányvonal (már ha lehet ezt mondani) nekem jobban bejön, mint amit a srácok eddig csináltak. Nem lesznek a kedvenc bandám, de vérgőzösebb napokon az Eternal Nightmare-t még átpörgetem majd párszor.

A MyMusic értékelése: 6/10

Tracklist:
01 – Dead Rose
02 – The Wolf
03 – Across The Earth
04 – See You Soon
05 – 9:30 AM
06 – Limbs
07 – Cent Of Evil
08 – Hostage
09 – Nobody Listened
10 – Outliers
11 – Eternal Nightmare