3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. július 25. | Jam

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Copyright:

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak!

Nyilvánvaló, hogy a Scream Aim Fire után indult mélyrepülésből valahogy vissza kellett kormányozni a hajót a nagyszínpadok reflektorfényeibe, ahonnan kb. el sem tűntek a srácok, pedig valljuk be, megérdemelték volna. Szó mi szó, a Temper Temper-rel elég nagy lépést tettek afelé, hogy végleg szemfedelet borítsunk mindannyiunk kedvenc walesi bandájára, mégis volt bennük annyi, hogy hallgassanak a rajongók követeléseire (és a józan észre) és a Venom-mal megpróbáltak visszakanyarodni a helyes ösvényre. Aztán miután kezdtünk megbarátkozni azzal, hogy ez a banda már nyilván nem lesz ugyanaz, aki volt, de mégis próbálkozik, amit el kéne ismerni, akkor kiálltak a rivaldába és közölték: „Fuck it, a Gravity teljesen más lesz!” És hát, ha nem is 180-ot fordultak a metalcore-tól a grooveosabb, bólogatósabb, sokkal heavysebb témákig, de mindenképpen elég markánsat ahhoz, hogy észre vegyük a differenciát. Mindezzel együtt én valahol meg is értem ezt a döntést (nagyon mélyen, a pénzorientált világunk gyökereinek mélységében), sőt mi több, néhol még üdvözölni is tudom, de csak addig, amíg senki nem említi a klasszikusokat. De a múlttal foglalkozzanak a történészek meg a nyugdíjasok, nézzük, mit tartogat nekünk a banda hatodik stúdiólemeze!

Először is mindenki nyugodjon meg, egyáltalán nem arról van szó, hogy innentől Ossiános meg Kalapácsos riffekkel gurítanak a srácok, és hál’ Istennek, Matt nem vett énekleckéket Paksi apótól. A súlyosság nagyon sok helyen megmaradt a zenében, kezdve az olyan dalokkal, mint az előzetesként kihozott Over It vagy a már majdnem két éve keringő Don’t Need You. Aztán amikor a srácok breakekre adják a fejüket, azok is maradandó momentumként tarthatók számon, hiszen a kezdő Leap Of Faith-et is felhúzza emészthetőre a középrész, vagy a Coma-hoz is igen sokat tud adni – holott ezek eléggé semmilyen dalok. Az abszolút favorit pedig egyértelműen a Piece Of Me (opcionálisan Happy Song 2.0), ahova az új dobos az utóbbi lemezek legjobb témáját hozta. Ráadásul a fentebb említett dalok némelyikében Matt és Jamie még ordibálnak is, akkor aztán maxon dolgozik a nosztalgia-faktor. Az volt a fogadkozás egyébként a frontember részéről, hogy a groove-osabb témák mellé epikusabb, nagyobb ívű dalokat kapunk, de megmondom őszintén egyszer sem kapott el a hidegrázás, hogy „hú most ez mekkora dal/kórus”, pedig tényleg nyitottan és befogadóképesen álltam a koronghoz. Mindenképpen hoz a hangulaton, hogy egyre több elektronikát használ a banda, de egészen sok helyen ez az intro-outro beiktatását jelenti, ami egy egészen mindennapi jelenség olyan bandáknál, akik még csak kísérleteznek a géphangokkal. Szerintem, ha már a komoly hangszeres zenélésről letettek az urak, akkor bőven lehetne sokkal több elektronikát használni, mert egy-egy riff nem biztos, hogy el fog vinni minden dalt a hátán. Mint ahogy nem is visz.

Viszont ami pofátlan módon feltűnik elsőre, hogy gitárszóló szinte nem is található a dalokban, amit én a személyem és a rajongók elleni lázadásnak vélek felfedezni,nélmi arcon köpéésel megfűszerezve! Michael Paget szólói ikonikusak a klasszikus BFMV-érából, egyszerűen értelmét nem látom annak, hogy miért kellett kiherélni szegény srácot! Nyilván, ez a zene már nem az a zene és nem biztos, hogy illenének hozzá a majd’ egy perces, nyaktekerő szólók… de a fenéket nem! Azok mindenhova illenek – igaz, Michael Jackson? A másik tőr a szívemben a lassú dalok erőltetése, amik olyan szinten tudják elvenni a kedvem a zenekartól, mint nagyon kevés dolog a világon. Matt-nek jó hangja van, tény, de akik már megírtak egy Tear Don’t Fall-t, egy All These Things…-et, egy Say Goodnight-ot vagy egy Forever And Always-t, azok ne írjanak már ilyen The Very Last Time-okat meg Breathe Underwater-eket, mert falnak megyek! Ha a bónuszként felpakolt Breaking Out és Crawling jöttek volna a két agyzsibbasztás helyére, máris boldogabb lennék. (Bár a Crawling dalcímet nem biztos, hogy használnám még vagy 50 évig… RIP Chester!)

Összességében érződik, hogy elindult valahova a banda, csak még nem igazán értek oda. Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor komoly problémák lesznek a következő albumnál. Mindenesetre vannak jó dalok ezen a lemezen, csak a jók nem annyira jók, amik meg nem olyan jók, azok meg eléggé szörnyűek. Nyilván még vagyunk a Temper Temper szintjén, de remélem nem is kell lesüllyedni megint odáig, hogy aztán mújból vissza kelljen kapaszkodnia az uraknak. Lehet, hogy onnantól már nem lenne vissza... Summárum, ha baszatós groove-lemezt akarunk írni, akkor ne andalgós popdalokat írjunk rá, ennyi!


A MyMusic érékelése: 5/10


Tracklist:
01 – Leap Of Faith
02 – Over It
03 – Letting You Go
04 – Not Dead Yet
05 – The Very Last Time
06 – Piece Of Me
07 – Under Again
08 – Gravity
09 – Coma
10 – Don’t Need You
11 – Breathe underwater
12 – Breaking Out (bonus track)
13 – Crawling (bonus track)
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

2020. július 15.

A nyár íze! | New Found Glory - Forever + Ever x Infinity

New Found Glory - Forever + Ever x Infinity (2020) | Nem tétlenkednek a floridai punkok, hiszen a tavalyi feldolgozáslemez után máris itt a soron következő, teljes értékű NFG korong. Úgyhogy itt az ideje, hogy előkapjuk a képzeletbeli szörfdeszkát, shortra vetkőzzünk és nekiszaladjunk az óceánnak, arccal a legnagyobb hullám felé. Tovább

2020. július 10.

A nyúl üregében | Code Orange - Underneath

Code Orange - Underneath (2020) | Ha van még új út a kemény zenében és a metalban, akkor nagy valószínűséggel a Code Orange áll ma az egyik legközelebb ahhoz, hogy ezt az utat megtalálja. Az Underneath egy olyan utazás, ami az első pillanattól az utolsóig kétségek között tart azt illetően, hogy mi rejlik a következő sarkon és mit hallasz majd a következő ütemben. Tovább

2020. július 6.

Egy kicsit a mélyre kérhetnék? | Reflections - Willow

Reflections - Willow (2020) | Öt év várakozás - amelyből hármat hiátusban töltött a banda - jött ki új anyaggal a minnesotai illetőségű progresszív metalcore-ban utazó Reflections, mi pedig száz százalékig nem voltunk felkészülve arra, amit a Willow tartogat! Durvább, mélyebb, progosabb, ijesztőbb, mégis sokkal egységesebb, mint amit eddig valaha hoztak a srácok.
  Tovább

2020. július 1.

TÚMÁCS | Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice

Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice (2020) | Négy év lemezszünet és két év alkotói szabadság után a német metalbrigád nem kisebb vállalásba fogott, minthogy egy majd’ 100 perces duplalemezzel gyalulják le a hallgatók hallójáratait, miközben elsztorizgatnak életről, halálról, a bolygónkról, az emberiségről és természetesen a gyarlóságról, a nagybetűs ellenségről magáról. Vagyis magunkról, ugyebár… Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky