3429 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. július 25. | Jam

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Copyright:

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak!

Nyilvánvaló, hogy a Scream Aim Fire után indult mélyrepülésből valahogy vissza kellett kormányozni a hajót a nagyszínpadok reflektorfényeibe, ahonnan kb. el sem tűntek a srácok, pedig valljuk be, megérdemelték volna. Szó mi szó, a Temper Temper-rel elég nagy lépést tettek afelé, hogy végleg szemfedelet borítsunk mindannyiunk kedvenc walesi bandájára, mégis volt bennük annyi, hogy hallgassanak a rajongók követeléseire (és a józan észre) és a Venom-mal megpróbáltak visszakanyarodni a helyes ösvényre. Aztán miután kezdtünk megbarátkozni azzal, hogy ez a banda már nyilván nem lesz ugyanaz, aki volt, de mégis próbálkozik, amit el kéne ismerni, akkor kiálltak a rivaldába és közölték: „Fuck it, a Gravity teljesen más lesz!” És hát, ha nem is 180-ot fordultak a metalcore-tól a grooveosabb, bólogatósabb, sokkal heavysebb témákig, de mindenképpen elég markánsat ahhoz, hogy észre vegyük a differenciát. Mindezzel együtt én valahol meg is értem ezt a döntést (nagyon mélyen, a pénzorientált világunk gyökereinek mélységében), sőt mi több, néhol még üdvözölni is tudom, de csak addig, amíg senki nem említi a klasszikusokat. De a múlttal foglalkozzanak a történészek meg a nyugdíjasok, nézzük, mit tartogat nekünk a banda hatodik stúdiólemeze!

Először is mindenki nyugodjon meg, egyáltalán nem arról van szó, hogy innentől Ossiános meg Kalapácsos riffekkel gurítanak a srácok, és hál’ Istennek, Matt nem vett énekleckéket Paksi apótól. A súlyosság nagyon sok helyen megmaradt a zenében, kezdve az olyan dalokkal, mint az előzetesként kihozott Over It vagy a már majdnem két éve keringő Don’t Need You. Aztán amikor a srácok breakekre adják a fejüket, azok is maradandó momentumként tarthatók számon, hiszen a kezdő Leap Of Faith-et is felhúzza emészthetőre a középrész, vagy a Coma-hoz is igen sokat tud adni – holott ezek eléggé semmilyen dalok. Az abszolút favorit pedig egyértelműen a Piece Of Me (opcionálisan Happy Song 2.0), ahova az új dobos az utóbbi lemezek legjobb témáját hozta. Ráadásul a fentebb említett dalok némelyikében Matt és Jamie még ordibálnak is, akkor aztán maxon dolgozik a nosztalgia-faktor. Az volt a fogadkozás egyébként a frontember részéről, hogy a groove-osabb témák mellé epikusabb, nagyobb ívű dalokat kapunk, de megmondom őszintén egyszer sem kapott el a hidegrázás, hogy „hú most ez mekkora dal/kórus”, pedig tényleg nyitottan és befogadóképesen álltam a koronghoz. Mindenképpen hoz a hangulaton, hogy egyre több elektronikát használ a banda, de egészen sok helyen ez az intro-outro beiktatását jelenti, ami egy egészen mindennapi jelenség olyan bandáknál, akik még csak kísérleteznek a géphangokkal. Szerintem, ha már a komoly hangszeres zenélésről letettek az urak, akkor bőven lehetne sokkal több elektronikát használni, mert egy-egy riff nem biztos, hogy el fog vinni minden dalt a hátán. Mint ahogy nem is visz.

Viszont ami pofátlan módon feltűnik elsőre, hogy gitárszóló szinte nem is található a dalokban, amit én a személyem és a rajongók elleni lázadásnak vélek felfedezni,nélmi arcon köpéésel megfűszerezve! Michael Paget szólói ikonikusak a klasszikus BFMV-érából, egyszerűen értelmét nem látom annak, hogy miért kellett kiherélni szegény srácot! Nyilván, ez a zene már nem az a zene és nem biztos, hogy illenének hozzá a majd’ egy perces, nyaktekerő szólók… de a fenéket nem! Azok mindenhova illenek – igaz, Michael Jackson? A másik tőr a szívemben a lassú dalok erőltetése, amik olyan szinten tudják elvenni a kedvem a zenekartól, mint nagyon kevés dolog a világon. Matt-nek jó hangja van, tény, de akik már megírtak egy Tear Don’t Fall-t, egy All These Things…-et, egy Say Goodnight-ot vagy egy Forever And Always-t, azok ne írjanak már ilyen The Very Last Time-okat meg Breathe Underwater-eket, mert falnak megyek! Ha a bónuszként felpakolt Breaking Out és Crawling jöttek volna a két agyzsibbasztás helyére, máris boldogabb lennék. (Bár a Crawling dalcímet nem biztos, hogy használnám még vagy 50 évig… RIP Chester!)

Összességében érződik, hogy elindult valahova a banda, csak még nem igazán értek oda. Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor komoly problémák lesznek a következő albumnál. Mindenesetre vannak jó dalok ezen a lemezen, csak a jók nem annyira jók, amik meg nem olyan jók, azok meg eléggé szörnyűek. Nyilván még vagyunk a Temper Temper szintjén, de remélem nem is kell lesüllyedni megint odáig, hogy aztán mújból vissza kelljen kapaszkodnia az uraknak. Lehet, hogy onnantól már nem lenne vissza... Summárum, ha baszatós groove-lemezt akarunk írni, akkor ne andalgós popdalokat írjunk rá, ennyi!


A MyMusic érékelése: 5/10


Tracklist:
01 – Leap Of Faith
02 – Over It
03 – Letting You Go
04 – Not Dead Yet
05 – The Very Last Time
06 – Piece Of Me
07 – Under Again
08 – Gravity
09 – Coma
10 – Don’t Need You
11 – Breathe underwater
12 – Breaking Out (bonus track)
13 – Crawling (bonus track)
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. július 1.

TÚMÁCS | Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice

Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice (2020) | Négy év lemezszünet és két év alkotói szabadság után a német metalbrigád nem kisebb vállalásba fogott, minthogy egy majd’ 100 perces duplalemezzel gyalulják le a hallgatók hallójáratait, miközben elsztorizgatnak életről, halálról, a bolygónkról, az emberiségről és természetesen a gyarlóságról, a nagybetűs ellenségről magáról. Vagyis magunkról, ugyebár… Tovább

2020. június 10.

Hulljon a férgese! | The Black Dahlia Murder

The Black Dahlia Murder – Verminous (2020) | Kilencedik lemezét görgette kifelé a Verminous képében a death metal alapvetésnek számító amerikai banda idén, Strnad-ék pedig egy fikarcnyi kétséget sem hagynak afelől, hogy méltán érdemelték ki ezt a titulust. Most először kellett három évet várni az előző korong után a rajongóknak, de a végeredmény tekintetében bőven mondhatjuk, hogy megérte a plusz egy év! Tovább

2020. június 6.

Meghaltam? | Polaris

Polaris – The Death Of Me (2020) | Második lemezét hozta ki az ausztrál metalcore banda és ha ez a náció és ez a zsáner egy mondatba kerül, akkor abban biztosak lehetünk, hogy valami nem mindennapi produkcióval fogjuk szemben találni magunkat. Ezt maximálisan alá is támasztja a The Death Of Me, hiszen a srácok mindent hoztak, ami kötelező, de mindenen csavartak is egy kicsit, hogy azért mégse legyen már tizenkettő egy tucat! Tovább

2020. június 2.

Kivirágzás | Hayley Williams

Hayley Williams – Petals For Armor (2020) | Sokan azt gondoltuk, hogy az After Laughter-rel Hayley helyretette a dolgokat az életében és a lelkét gyötrő démonoktól megszabadulva végre visszatérnek a klasszikus hangzáshoz és a sodró lendületű poppunk dalokhoz a Paramore-ral. Ez a remény még mindig él, de nagyobbat nem is tévedhettünk volna, hiszen Hayley-ben még volt egy szólólemez, ami a belső utazás és a pop egy teljesen más árnyalatát mutatja meg, mint az AL. Tovább

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky