3429 zenekar 12480 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. július 25. | Jam

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Copyright:

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak!

Nyilvánvaló, hogy a Scream Aim Fire után indult mélyrepülésből valahogy vissza kellett kormányozni a hajót a nagyszínpadok reflektorfényeibe, ahonnan kb. el sem tűntek a srácok, pedig valljuk be, megérdemelték volna. Szó mi szó, a Temper Temper-rel elég nagy lépést tettek afelé, hogy végleg szemfedelet borítsunk mindannyiunk kedvenc walesi bandájára, mégis volt bennük annyi, hogy hallgassanak a rajongók követeléseire (és a józan észre) és a Venom-mal megpróbáltak visszakanyarodni a helyes ösvényre. Aztán miután kezdtünk megbarátkozni azzal, hogy ez a banda már nyilván nem lesz ugyanaz, aki volt, de mégis próbálkozik, amit el kéne ismerni, akkor kiálltak a rivaldába és közölték: „Fuck it, a Gravity teljesen más lesz!” És hát, ha nem is 180-ot fordultak a metalcore-tól a grooveosabb, bólogatósabb, sokkal heavysebb témákig, de mindenképpen elég markánsat ahhoz, hogy észre vegyük a differenciát. Mindezzel együtt én valahol meg is értem ezt a döntést (nagyon mélyen, a pénzorientált világunk gyökereinek mélységében), sőt mi több, néhol még üdvözölni is tudom, de csak addig, amíg senki nem említi a klasszikusokat. De a múlttal foglalkozzanak a történészek meg a nyugdíjasok, nézzük, mit tartogat nekünk a banda hatodik stúdiólemeze!

Először is mindenki nyugodjon meg, egyáltalán nem arról van szó, hogy innentől Ossiános meg Kalapácsos riffekkel gurítanak a srácok, és hál’ Istennek, Matt nem vett énekleckéket Paksi apótól. A súlyosság nagyon sok helyen megmaradt a zenében, kezdve az olyan dalokkal, mint az előzetesként kihozott Over It vagy a már majdnem két éve keringő Don’t Need You. Aztán amikor a srácok breakekre adják a fejüket, azok is maradandó momentumként tarthatók számon, hiszen a kezdő Leap Of Faith-et is felhúzza emészthetőre a középrész, vagy a Coma-hoz is igen sokat tud adni – holott ezek eléggé semmilyen dalok. Az abszolút favorit pedig egyértelműen a Piece Of Me (opcionálisan Happy Song 2.0), ahova az új dobos az utóbbi lemezek legjobb témáját hozta. Ráadásul a fentebb említett dalok némelyikében Matt és Jamie még ordibálnak is, akkor aztán maxon dolgozik a nosztalgia-faktor. Az volt a fogadkozás egyébként a frontember részéről, hogy a groove-osabb témák mellé epikusabb, nagyobb ívű dalokat kapunk, de megmondom őszintén egyszer sem kapott el a hidegrázás, hogy „hú most ez mekkora dal/kórus”, pedig tényleg nyitottan és befogadóképesen álltam a koronghoz. Mindenképpen hoz a hangulaton, hogy egyre több elektronikát használ a banda, de egészen sok helyen ez az intro-outro beiktatását jelenti, ami egy egészen mindennapi jelenség olyan bandáknál, akik még csak kísérleteznek a géphangokkal. Szerintem, ha már a komoly hangszeres zenélésről letettek az urak, akkor bőven lehetne sokkal több elektronikát használni, mert egy-egy riff nem biztos, hogy el fog vinni minden dalt a hátán. Mint ahogy nem is visz.

Viszont ami pofátlan módon feltűnik elsőre, hogy gitárszóló szinte nem is található a dalokban, amit én a személyem és a rajongók elleni lázadásnak vélek felfedezni,nélmi arcon köpéésel megfűszerezve! Michael Paget szólói ikonikusak a klasszikus BFMV-érából, egyszerűen értelmét nem látom annak, hogy miért kellett kiherélni szegény srácot! Nyilván, ez a zene már nem az a zene és nem biztos, hogy illenének hozzá a majd’ egy perces, nyaktekerő szólók… de a fenéket nem! Azok mindenhova illenek – igaz, Michael Jackson? A másik tőr a szívemben a lassú dalok erőltetése, amik olyan szinten tudják elvenni a kedvem a zenekartól, mint nagyon kevés dolog a világon. Matt-nek jó hangja van, tény, de akik már megírtak egy Tear Don’t Fall-t, egy All These Things…-et, egy Say Goodnight-ot vagy egy Forever And Always-t, azok ne írjanak már ilyen The Very Last Time-okat meg Breathe Underwater-eket, mert falnak megyek! Ha a bónuszként felpakolt Breaking Out és Crawling jöttek volna a két agyzsibbasztás helyére, máris boldogabb lennék. (Bár a Crawling dalcímet nem biztos, hogy használnám még vagy 50 évig… RIP Chester!)

Összességében érződik, hogy elindult valahova a banda, csak még nem igazán értek oda. Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor komoly problémák lesznek a következő albumnál. Mindenesetre vannak jó dalok ezen a lemezen, csak a jók nem annyira jók, amik meg nem olyan jók, azok meg eléggé szörnyűek. Nyilván még vagyunk a Temper Temper szintjén, de remélem nem is kell lesüllyedni megint odáig, hogy aztán mújból vissza kelljen kapaszkodnia az uraknak. Lehet, hogy onnantól már nem lenne vissza... Summárum, ha baszatós groove-lemezt akarunk írni, akkor ne andalgós popdalokat írjunk rá, ennyi!


A MyMusic érékelése: 5/10


Tracklist:
01 – Leap Of Faith
02 – Over It
03 – Letting You Go
04 – Not Dead Yet
05 – The Very Last Time
06 – Piece Of Me
07 – Under Again
08 – Gravity
09 – Coma
10 – Don’t Need You
11 – Breathe underwater
12 – Breaking Out (bonus track)
13 – Crawling (bonus track)
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. november 26.

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet! Tovább

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe! Tovább

2018. november 15.

A változás jó, értem?! - The Amity Affliction

The Amity Affliction – Misery (2018) | A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt... Tovább

2018. november 5.

Palánkról, de hárompontos - AWS

AWS – Fekete részem (2018) | Valószínűleg az ország egyik legvártabb kiadványává nőtte magát az elmúlt féléveben a budapesti srácok negyedik albuma, hiszen Örsék az Eurovízióval mainstream-i magasságokba jutottak, és azóta nincs megállás. Ez pedig amellett, hogy a rivaldát rájuk irányította, olyan súlyt dobott a vállukra, amelyet – talán időhiányban, talán más – nem biztos, hogy sikerült maradéktalanul elcipelni a célig. Tovább

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky