3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 25. | Jam

Kívül állok, magamon kívül - Three Days Grace

Copyright:

Three Days Grace – Outsider (2018) | Három évet kellett újfent várnunk, hogy a torontói srácok visszatérjenek és végre levetkőzzék Adam hiányát, kipróbálva néhány olyan megoldást, amelyet eddig egész élesen kerültek. Persze nem minden esetben jó a kísérletező felfogás, de ha végre az énekes is beleviszi az egyéniségét a zenébe, azért az nem árthat. Matt pedig belevitte az övét ebbe a lemezbe bőséggel.

De ettől még ez már nem ugyanaz a banda. Ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem, hiszen innentől tudunk úgy beszélni erről a lemezről, hogy ez a banda második albuma, nem pedig a hatodik. Ugyanis ha úgy veséznénk ezt a korongot, mint egy klasszikus TDG lemezt, akkor csak siránkoznék itt sorokon keresztül, hogy „atyaúristen de hiányzik Adam hangja, bármit megadnék, ha visszatérne; ez már egy teljesen más banda, oszlottak volna inkább fel…” és hasonlók. Viszont! Szemléljük meg inkább a fejlődést, amelyet az elmúlt években magukra erőszakoltak a srácok. Mondjuk, egészen a hatodik dalig kell várni erre a komfortzónából való kilépésre és ingoványosabb talajra való merészkedésre, de megéri kivárni, hiszen a Me Against You egy baromi jó kis bólogatós, elektronikával fűszerezett, Nincs Inch Nails-hangulatot árasztó tétel, amelyet hallgatsz és várod, hogy beinduljon, de tudod, hogy nem fog és még sincs utána hiányérzeted. Utána a Love Me Or Leave Me balladája szintén alig tartalmaz élő hangszert és iszonyatosan jól áll neki ez a melankolikus, egyhangú borongás. Mikor először hallgattam a lemezt, pont ennél a két dalnál vontam meg a vállam, hogy „oké, de hol a tök?” Aztán miután egy párszor átrágtam magam a lemezen, megjött a pálfordulás, ugyanis a klasszikus TDG-daloknál nem igazán tudok elvonatkoztatni a régebbi daloktól – ezzel együtt Adamtől -, viszont az olyan megoldásoknál, amik régen nem voltak, ez sokkal egyszerűbb és ilyenkor ki is domborodik, hogy Matt azért nem egy tehetségtelen gyerkőc... csak lehetetlen feladat elé volt állítva a kezdetektől fogva.

Brad, Barry és Neil munkája egyébként stabil standard, hozzák a bólogatós alapokat, ahol kell, ott megdörren a gitár, ahol kell, ott a háttérbe vonul szinte mindenki, ahol meg az kell, ott jön egy riff, ami egészen kellemes szájízt hagy a hallgatóban. Viszont amikor meg jön a Chasing The First Time, ott eszünkbe jut a Chalk Outline és kicsit sírni támad kedvünk – igen, ha eddig nem derült volna ki, akkor oldschool fan vagyok. Aztán érkezik a The New Real és akkor meg eszünkbe jut a One Too Many és akkor felmerül a kérdés, hogy nem kellett volna egy kicsit többet agyalni a dalokon? Mert azért ezek eléggé feltűnők, kedves urak! Aztán szerencsére a végére még megkapjuk szerintem az új éra egyik legjobb (ha nem a legjobb) dalát, a The Abyss képében, amiben Matt végre kiengedi a hangját, és megkapjuk azt az ordítást, amit nem is tudom mikor kaptunk már meg TDG lemezen utoljára… Talán az It’s All Overben? Talán...

Szóval az van, hogy jó ez a lemez önmagában, de körülbelül bármelyik korábbival szemben alulmaradna és ez bizony egy fájó pont az életemben. A Human talán egy kicsivel erősebb és direktebb is volt, legalábbis több dal ragadta meg elsőre a figyelmemet. Itt is kapunk egy Infra-Red-et, ott a The Mountain vagy a már fentebb említett tételek, de például egy Painkiller, I Am Machine, Landmine hármas kapásból odaverik őket. A korábbi albumokról pedig hallgassunk bölcsen és meg se említsük a gigaslágereket és személyes kedvenceket. Én a magam részéről még adok majd pár hallgatást a korongnak, hátha sikerül jobbra hallgatnom, mint ahol most van. Mert mint említettem, ez a lemez nem rossz, sőt.., csak alapból esélytelenként indult. (Hát még az új Breaking Benjaminnal szemben…)


A MyMusic értékelése: 6/10


Tracklist:
01 – Right Left Wrong
02 – The Mountain
03 – I Am An Outsider
04 – Infra-Red
05 – Nothing To Lose But You
06 – Me Against You
07 – Love Me Or Leave Me
08 – Strange Days
09 – Villian I’m Not
10 – Chasing The First Time
11 – The New Real
12 – The Abyss

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky