3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 20. | Jam

Elpuhultál? Nem baj! - Paramore

Copyright:

Paramore – After Laughter (2017) | Négy év telt el az ultrasikeres selftitled óta, Jeremy Davis ismét elhagyta a hajót, Zac Farro visszaszállt rá, de mindez csak a körítés, hiszen az agy, Taylor York és a hang, Hayley Williams még mindig magabiztosan vezetik egyre növekvő bárkájukat a pop tengerén. Az ötödik albumhoz érve elmondhatjuk, hogy egy felnőttebb, érettebb külsőt mutató, de lelkében még mindig bohókásan gyermeteg zenekarral van dolgunk, és ez zseniális!

  • megosztás
  • kapcsolódó linkek

Az elején le kell szögezni, hogy ez az album teljesen más, mint bármi, amit a banda eddig bármikor kigurított a stúdióból, és néhányaknak ez meg is fog akadni a torkán. Még talán azt is megkockáztatom, hogy joggal, hiszen Hayley-ék felültek arra a vonatra – ígérem, nem lesz több járműves metafora -, amelyre manapság a legtöbb banda: masszív elektronikahasználat, sokkal kevesebb élő hangszer és ebből következően kicsit műanyagabb, stilizáltabb hangzás és egyértelműen pop dalok a régi rockos-punkos megközelítés helyett. Apropó dalok: ha már itt tartunk, el kell mondani, hogy baromi nagy kettősség uralkodik rajtam végig, akárhányszor csak hallgatom a lemezt, ugyanis a dalok többsége egy bohókás, már-már cukormázasan túltolt vázat kapott és mind Ferro felütéses disco-, funky- és pop-alapjai, de főleg Taylor gitár és szintifutamai azt mutatják, hogy ez egy bohóckodás, egy fricska a világnak. Mindeközben Hayley szövegei elég sokszor mélyebb mondanivalót rejtenek, mint amit egy ilyen vidám, kedves zenéhez társítani tudnék, de a kislányos attitűdje és előadásmódja miatt igazán komolyan csak a melankolikusabb, lírikusabb szerzeményeket tudom venni. A többire csak fütyülgetek, dudorászok és elhajtok a naplementében.

És valahol mélyen szent meggyőződésem, hogy ez volt a célja ezzel az egész rózsaszín koncepcióval a bandának, hiszen egy csajfrontos csapat ezt bőven meglépheti, ezzel szemben a Fall Out Boy vagy a 30 Seconds To Mars csak önmaguk paródiájává válnak a gumicukor popjukkal. Ebben rejlik valahol egy zenekar igazi nagysága: amikor felismerik a lehetőségeket és maradéktalanul ki is tudják aknázni azokat úgy, hogy megmaradnak olyannak, amilyenek mindig is voltak. Emberinek, kedvesnek, bohókásan infantilisnek, mégis bújtatottan komolynak és kérlelhetetlenül profinak. A kihozott előzetesek mind egytől egyig slágerek, de ha igazán belemászunk a lemezbe, akkor nem is nagyon találunk gyengébb dalt. Csak hasonlókat. És ez az egésznek a legnagyobb negatívuma, amit elő tudtam bányászni a zsákból, hogy ez a műfaj azért eléggé behatárolt és nem lehetett olyan szélsőségeket megfogni, mint az előző albumon mondjuk egy Daydreaming-Ain’t It Fun-Anklebiters trióval. Vagy akár a komplett előző albummal. Sőt, most hogy eszembe jutott, sajnos azt el kell ismernem, hogy bármennyire is jó poplemezt hoztak össze Taylorék, ettől én még az előző korongot sokkal jobban szerettem és hát a klasszikusokat meg már említeni sem merem. Jobban belegondolva hiányzik a tempó, a torzított gitár és Hayley hatalmas éneklései. De ez is jó. Csak már más.

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky