2018. május 20. | Jam

Elpuhultál? Nem baj! - Paramore

Paramore – After Laughter (2017) | Négy év telt el az ultrasikeres selftitled óta, Jeremy Davis ismét elhagyta a hajót, Zac Farro visszaszállt rá, de mindez csak a körítés, hiszen az agy, Taylor York és a hang, Hayley Williams még mindig magabiztosan vezetik egyre növekvő bárkájukat a pop tengerén. Az ötödik albumhoz érve elmondhatjuk, hogy egy felnőttebb, érettebb külsőt mutató, de lelkében még mindig bohókásan gyermeteg zenekarral van dolgunk, és ez zseniális!

Az elején le kell szögezni, hogy ez az album teljesen más, mint bármi, amit a banda eddig bármikor kigurított a stúdióból, és néhányaknak ez meg is fog akadni a torkán. Még talán azt is megkockáztatom, hogy joggal, hiszen Hayley-ék felültek arra a vonatra – ígérem, nem lesz több járműves metafora -, amelyre manapság a legtöbb banda: masszív elektronikahasználat, sokkal kevesebb élő hangszer és ebből következően kicsit műanyagabb, stilizáltabb hangzás és egyértelműen pop dalok a régi rockos-punkos megközelítés helyett. Apropó dalok: ha már itt tartunk, el kell mondani, hogy baromi nagy kettősség uralkodik rajtam végig, akárhányszor csak hallgatom a lemezt, ugyanis a dalok többsége egy bohókás, már-már cukormázasan túltolt vázat kapott és mind Ferro felütéses disco-, funky- és pop-alapjai, de főleg Taylor gitár és szintifutamai azt mutatják, hogy ez egy bohóckodás, egy fricska a világnak. Mindeközben Hayley szövegei elég sokszor mélyebb mondanivalót rejtenek, mint amit egy ilyen vidám, kedves zenéhez társítani tudnék, de a kislányos attitűdje és előadásmódja miatt igazán komolyan csak a melankolikusabb, lírikusabb szerzeményeket tudom venni. A többire csak fütyülgetek, dudorászok és elhajtok a naplementében.

És valahol mélyen szent meggyőződésem, hogy ez volt a célja ezzel az egész rózsaszín koncepcióval a bandának, hiszen egy csajfrontos csapat ezt bőven meglépheti, ezzel szemben a Fall Out Boy vagy a 30 Seconds To Mars csak önmaguk paródiájává válnak a gumicukor popjukkal. Ebben rejlik valahol egy zenekar igazi nagysága: amikor felismerik a lehetőségeket és maradéktalanul ki is tudják aknázni azokat úgy, hogy megmaradnak olyannak, amilyenek mindig is voltak. Emberinek, kedvesnek, bohókásan infantilisnek, mégis bújtatottan komolynak és kérlelhetetlenül profinak. A kihozott előzetesek mind egytől egyig slágerek, de ha igazán belemászunk a lemezbe, akkor nem is nagyon találunk gyengébb dalt. Csak hasonlókat. És ez az egésznek a legnagyobb negatívuma, amit elő tudtam bányászni a zsákból, hogy ez a műfaj azért eléggé behatárolt és nem lehetett olyan szélsőségeket megfogni, mint az előző albumon mondjuk egy Daydreaming-Ain’t It Fun-Anklebiters trióval. Vagy akár a komplett előző albummal. Sőt, most hogy eszembe jutott, sajnos azt el kell ismernem, hogy bármennyire is jó poplemezt hoztak össze Taylorék, ettől én még az előző korongot sokkal jobban szerettem és hát a klasszikusokat meg már említeni sem merem. Jobban belegondolva hiányzik a tempó, a torzított gitár és Hayley hatalmas éneklései. De ez is jó. Csak már más.