2018. május 13. | Jam

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit.

És szögezzük le mindjárt az elején: nem ez a lemez fogja visszabillenteni Andy-ék mérlegét a pozitív tartományba. Az egész lejtmenet ott kezdődött, hogy a The Wretched and Divine után mindössze másfél évvel érkezett a folytatás és bármennyire is kreatívkák ezek a gyerekek, ennyi idő alatt nem tudtak ők sem csodát tenni (legalábbis a zseniális Set The World On Fire után még egyszer nem). A selftitleden mindössze két vagy három nóta volt, amely szót érdemelt és kb. ennyiben is maradtunk egymással – nem véletlenül nem volt róla kritika sem. Aztán eltelt négy év, amely már egy kis bizakodásra adhatott okot, hiszen végre a masszív turnézás mellett talán akadt Jinxx-éknek annyi ideje, hogy egy alaposan kidolgozott lemezzel hozakodjanak elő. És félig-meddig ez sikerült is, hiszen visszatértünk a koncept-lemez elgondoláshoz, viszont ezzel együtt a Wretched témaköréhez is, tehát egy pont plusz, egy pont mínusz… Az még mindenképpen eredménynek könyvelhető el, hogy a harmadik korong hangzásához is visszatértünk, tehát egy sokkal stilizáltabb, letisztultabb hangzással van dolgunk, mint amit hallhattunk az előző korongon és ez nagyon is dicséretes. Ehhez a zenéhez, amikor egyszerre négy-öt gitár is szól néha, kell az érthetőség és a karcmentes hangzás. (Természetesen a gitárok horzsolnak, nem erre értettem, hanem a tisztán kivehetőségre.)

Egy kritikában azt hallottam, hogy „ha hallottál tőlük egy albumot, hallottad az összeset” – egyébként ez volt az egész kritika, ami azért eléggé kacagtató volt. Én ezt azért vétóznám is egyből, hiszen az első három korong egészen eltérő volt egymástól, a debüt metalcore-os megközelítése és hörgései a Set The World-re kicsit elfogytak és átmentek glames, heavy-s témákba, míg a Wretched sztoriját sokszor kísérte szimfonikus körítés, epikus dallamvilág és néhol punkos hatások is felfedezhetők voltak. Aztán jött a selftitled, ami mindenből egy kicsi volt, de semmi sem igazán. Most itt van nekünk a Vale, ami meg egy az egyben a hármas lemez nyomdokait keresi, csak fele annyi fogós dal nincs rajta, mint anno 2013-ban. Andy hangja kellemes, de elég kicsi tartományban mozog, ráadásul a tipikus orrhangja miatt túl sok mindent nem is igazán tud kezdeni vele. És ott vannak még a kötelezően használt óóó-zások, amik olyan rendszerességgel jönnek, mint a sárga csekkek hó végén és pont annyira kellemetlenek is sokszor. Ennél már csak Jared Leto kellemetlenebb, de erre majd visszatérünk máskor...

Zeneileg egyébként nem lenne bal a lemezzel, mert bár annak a kreativitásnak a fele sincs meg benne, mint az első kettő (talán három) korongban, de egy stabil alapot hoznak a hangszeresek és néha még az ikerdallamok vagy a szólók is érdemelnek egy virtuális főhajtást. Viszont ha be kellene tennem az örök ranglistámra, akkor maximum a negyedik helyre tudna felkúszni, ami egy öt albumos mezőnyben igencsak szerény eredménynek számít. Kicsivel több fogós megoldás, egy picit feljebb tornázott tempó, kevesebb óóó-zás, pár frankó helyre beszúrt hörgés és kreativitás. Ezek azok az összetevők, amik visszaemelnék számomra a bandát az őket megillető helyre. Addig meg, ha nosztalgiázni támad kedvem, akkor jöhet az In The End, a Knives And Pens vagy a Rebel Love Song.

A MyMusic értékelése: 6/10

Tracklist:
01 – Incipiens Ad Finem
02 – The Last One
03 – Wake Up
04 – When They Call My Name
05 – The Outsider
06 – Dead Man Walking (Overture II)
07 – Our Destiny
08 – The King Of Pain
09 – My Vow
10 – Throw The First Stone
11 – Vale (This Is Where It Ends)