3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 13. | Jam

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Copyright:

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit.

És szögezzük le mindjárt az elején: nem ez a lemez fogja visszabillenteni Andy-ék mérlegét a pozitív tartományba. Az egész lejtmenet ott kezdődött, hogy a The Wretched and Divine után mindössze másfél évvel érkezett a folytatás és bármennyire is kreatívkák ezek a gyerekek, ennyi idő alatt nem tudtak ők sem csodát tenni (legalábbis a zseniális Set The World On Fire után még egyszer nem). A selftitleden mindössze két vagy három nóta volt, amely szót érdemelt és kb. ennyiben is maradtunk egymással – nem véletlenül nem volt róla kritika sem. Aztán eltelt négy év, amely már egy kis bizakodásra adhatott okot, hiszen végre a masszív turnézás mellett talán akadt Jinxx-éknek annyi ideje, hogy egy alaposan kidolgozott lemezzel hozakodjanak elő. És félig-meddig ez sikerült is, hiszen visszatértünk a koncept-lemez elgondoláshoz, viszont ezzel együtt a Wretched témaköréhez is, tehát egy pont plusz, egy pont mínusz… Az még mindenképpen eredménynek könyvelhető el, hogy a harmadik korong hangzásához is visszatértünk, tehát egy sokkal stilizáltabb, letisztultabb hangzással van dolgunk, mint amit hallhattunk az előző korongon és ez nagyon is dicséretes. Ehhez a zenéhez, amikor egyszerre négy-öt gitár is szól néha, kell az érthetőség és a karcmentes hangzás. (Természetesen a gitárok horzsolnak, nem erre értettem, hanem a tisztán kivehetőségre.)

Egy kritikában azt hallottam, hogy „ha hallottál tőlük egy albumot, hallottad az összeset” – egyébként ez volt az egész kritika, ami azért eléggé kacagtató volt. Én ezt azért vétóznám is egyből, hiszen az első három korong egészen eltérő volt egymástól, a debüt metalcore-os megközelítése és hörgései a Set The World-re kicsit elfogytak és átmentek glames, heavy-s témákba, míg a Wretched sztoriját sokszor kísérte szimfonikus körítés, epikus dallamvilág és néhol punkos hatások is felfedezhetők voltak. Aztán jött a selftitled, ami mindenből egy kicsi volt, de semmi sem igazán. Most itt van nekünk a Vale, ami meg egy az egyben a hármas lemez nyomdokait keresi, csak fele annyi fogós dal nincs rajta, mint anno 2013-ban. Andy hangja kellemes, de elég kicsi tartományban mozog, ráadásul a tipikus orrhangja miatt túl sok mindent nem is igazán tud kezdeni vele. És ott vannak még a kötelezően használt óóó-zások, amik olyan rendszerességgel jönnek, mint a sárga csekkek hó végén és pont annyira kellemetlenek is sokszor. Ennél már csak Jared Leto kellemetlenebb, de erre majd visszatérünk máskor...

Zeneileg egyébként nem lenne bal a lemezzel, mert bár annak a kreativitásnak a fele sincs meg benne, mint az első kettő (talán három) korongban, de egy stabil alapot hoznak a hangszeresek és néha még az ikerdallamok vagy a szólók is érdemelnek egy virtuális főhajtást. Viszont ha be kellene tennem az örök ranglistámra, akkor maximum a negyedik helyre tudna felkúszni, ami egy öt albumos mezőnyben igencsak szerény eredménynek számít. Kicsivel több fogós megoldás, egy picit feljebb tornázott tempó, kevesebb óóó-zás, pár frankó helyre beszúrt hörgés és kreativitás. Ezek azok az összetevők, amik visszaemelnék számomra a bandát az őket megillető helyre. Addig meg, ha nosztalgiázni támad kedvem, akkor jöhet az In The End, a Knives And Pens vagy a Rebel Love Song.


A MyMusic értékelése: 6/10


Tracklist:
01 – Incipiens Ad Finem
02 – The Last One
03 – Wake Up
04 – When They Call My Name
05 – The Outsider
06 – Dead Man Walking (Overture II)
07 – Our Destiny
08 – The King Of Pain
09 – My Vow
10 – Throw The First Stone
11 – Vale (This Is Where It Ends)

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

2020. augusztus 31.

Ilyen lenne az élet? - Novelists – C’est La Vie

Novelists – C’est La Vie (2020) | Harmadik lemezéhez érkezett a francia, gitármasztizós, metalcoreba hajló, djent és progmetallal kacérkodó Novelists, és mi sem lehetne ennél nagyszerűbb hír, hiszen az új korongon – ahogy azt már megszoktuk tőlük - egészen kiváló muzsikálást hallunk. Nagy kár, hogy a megjelenés után Matteo Gelsomino énekes kilépett a bandából, mert nélküle, valószínűleg, a C’est La Vie sem lenne ennyire király. Tovább

2020. augusztus 26.

Az ellenállás él! - Anti-Flag – 20/20 Vision

Anti-Flag – 20/20 Vision (2020) | Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk. Tovább

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky