3429 zenekar 12493 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 9. | Jam

Alapvető stabilitás - August Burns Red

Copyright:

August Burns Red – Phantom Anthem (2017) | Nyolcadik albumához érkezett a mindig megbízható, stabilan zakatoló metalcore alapvetés, akik ugyan a rajongók szerint még mindig csak próbálják a Messengers farvizét meglovagolni és a kreativitásuk már rég nem úgy csillog, mint hajdanán, de én ezt vitatnám. El is mondom, hogy miért!

Az egy dolog, hogy ezt a zsánert nagyjából már kimaxolta a világon keletkezett közel csitrillió zenekar, akik a kemény zene messiásainak tartják magukat, mégis kevés olyan van közülük, akik több, mint tíz éve változatlan felállásban és mindig megbízható minőségben tudják szállítani az újabbnál újabb zenéket. Sőt, ahogy azt a díjátadókon és a koncerteken meg lehet vizslatni évente többször – még nálunk is –, ez a teljesítmény nemcsak lemezen, de élőben is bivaly és baromira kiszámíthatóan világszínvonal. Egy olyan bandánál, akik ennyi ideje együtt zenélnek és relatíve egy egészen behatárolt műfajban tevékenykednek, csak egyetlen szempont lehet, ami miatt fent tudnak maradni és nem tűnnek el a süllyesztőben: ez pedig nem más, mint a dalok fogóssága. És mondhat bárki bármit, nekem ez az öt úriember két-háromévente mindig egy olyan lemezzel jelentkezik, ami bár túl nagy meglepetéseket nem okoz, mégis kiflibe görbíti a számat a headbamnghez, hiszen azt kapom, amire számítok, de mégis egy kicsit mindig mást. Éppen csak egy hangyafasznyival másabbat, de az meg pont kell, hogy élőnek tűnjenek a srácok.

A szerkezet alapvető fogaskereke természetesen mind az öt úriember, de azért mégis ki kell emelni Matt Greinert, aki teljesen megérdemelten vívta ki magának a rajongók és a szakma elismerését, hiszen ahogy ez minden koncerten minimum egyszer elhangzik valaki szájából: „b@$zd meg, ez egy gép!”. És a mostani albumon is püföl bőséggel olyan ritmikai képleteket, amiket igencsak nehéz lenne leutánozni. A másik sarkalatos pont JB Brubaker, aki minden lemezre képes olyan riffeket és dallamokat megálmodni, ami nem feltétlenül az év legjobbja, de valahogy mindig benne van a top5-ben. És ha valaki minden alkalommal képes elkápráztatni a nagyérdeműt, akkor arra bizony oda kell figyelni és bátran lehet támaszkodni. Mint ahogy teszi ezt a zenekar bátran, hiszen ha megnézzük csak a The Frost-ot vagy az Invisible Enemy-t – csak hogy a két húzódalt mondjuk -, akkor máris megértjük mire gondolok: rétegesen, okosan felépített dallamvezetés, meglepő fordulatok és maximálisan, a végletekig kidolgozott dalok. Ezekhez már nem is kell más, mint Jake Luhrs, akiről felesleges ódákat zengeni, hiszen már annyiszor leírtam, hogy mennyire jó frontember. Minden hörgésfajtája falakat bont, végre próbálkozik a tonális screameléssel is és a tánctudását pedig tanítani kéne – még ha ez vajmi keveset is tesz hozzá az albumhoz. Apropó, ha már a táncnál tartunk, most sokkal kevesebb stílusidegen intermezzot pakoltak a dalokba, nem úgy, mint a Found In Far Away Places-en, ahol ez már egy kicsit kiszámíthatóvá tette a dalok felépítését. Itt egy kicsivel változatosabbak lettek a nóták és ez nagyon sokat dob a lemez összképén.

Plusz azt se felejtsük el megemlíteni, hogy amikor már elkezdenénk kételkedni benne, hogy a korong végig érdekes lesz (mert akad pár aggasztóbb momentum), akkor berobban a Coordinates-Generations-Float triumvirátus és az állunkat kutatjuk percekig, miközben lúdbőrzik minden egyes porcikánk az epikus pillanatok gyűrűjében. Legalábbis nekem. Természetesen nem azt mondom, hogy ez lenne a banda legjobb korongja, de nekem a top háromba (na jó, négybe) simán odafér! Ha pedig ez kiverné a biztosítékot az oldschool rajongóknál, akkor ne kíméljetek, de nehéz lesz meggyőzni az ellenkezőjéről!


A MyMusic értékelése: 7/10


Tracklist:
01 - King Of Sorrow
02 – Hero Of The Half Truth
03 – The Frost
04 – Lifeline
05 – Invisible Enemy
06 – Quake
07 – Coordinates
08 – Generations
09 – Float
10 – Dangerous
11 – Carbon Copy
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. május 25.

Kívül állok, magamon kívül - Three Days Grace

Three Days Grace – Outsider (2018) | Három évet kellett újfent várnunk, hogy a torontói srácok visszatérjenek és végre levetkőzzék Adam hiányát, kipróbálva néhány olyan megoldást, amelyet eddig egész élesen kerültek. Persze nem minden esetben jó a kísérletező felfogás, de ha végre az énekes is beleviszi az egyéniségét a zenébe, azért az nem árthat. Matt pedig belevitte az övét ebbe a lemezbe bőséggel. Tovább

2018. május 24.

Hát ez nem az lett - 30 Seconds To Mars

A Jared Leto Show - 30 Seconds To Mars – America (2018) | A kezdetektől hatalmas rajongója vagyok a banda, vagyis a Leto fivérek munkásságának, a selftitled és az A Beautiful Lie ott csücsülnek a polcomon, a masszív porrétegtől védve, hatalmas becsben tartva, a This Is War-ra még fáj a fogam, míg a negyedik lemezt már csak ajándékba fogadnám el (talán). Pénzt már semmiképpen nem adnék érte. Valószínűleg az Americát azon nyomban vissza is adnám... Tovább

2018. május 20.

Elpuhultál? Nem baj! - Paramore

Paramore – After Laughter (2017) | Négy év telt el az ultrasikeres selftitled óta, Jeremy Davis ismét elhagyta a hajót, Zac Farro visszaszállt rá, de mindez csak a körítés, hiszen az agy, Taylor York és a hang, Hayley Williams még mindig magabiztosan vezetik egyre növekvő bárkájukat a pop tengerén. Az ötödik albumhoz érve elmondhatjuk, hogy egy felnőttebb, érettebb külsőt mutató, de lelkében még mindig bohókásan gyermeteg zenekarral van dolgunk, és ez zseniális! Tovább

2018. május 13.

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit. Tovább

2018. május 6.

Arcon leszel b@szva! - Ektomorf – Fury (2018)

Ektomorf - Fury (2017) | Farkas Zotya meghozta a következő Ektomorf albumot, miután kicserélődött körülötte az egész bagázs, de még mindig úgy gondolja, hogy ő a legdühösebb ember az univerzumban. Amivel egyébként nem is lenne alapvetően probléma, ha nem ez lenne a banda tizenötödik albuma, ugyanazon mezsgye mentén menetelve. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky