3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2017. július 27. | Jam

A kialudt fények esete: Linkin Park - One More Light (2017)

Copyright:

Linkin Park - One More Light (2017) | Bár Chester halála mindenkit megrendített, egy kritikával még adósok vagyunk. Nem fogok ódákat zengeni arról, hogy mennyivel jobbak voltak a klasszikus albumok, se köpködni, hogy a Backstreet Boys új lemeze keményebb, mint ez a nyáltenger, de még csak csípőből temetni sem az új LP-t. Egyszerűen csak nézőpontot váltok és pop oldalról közelítek a One More Light felé, mert így még tartogathat számunkra értékeket. Amúgy nem.

Már az előzetesen kihozott daloknál érezhető volt, hogy a srácok erős Twenty One Pilots függőségben szenvednek, ráadásul véka alá sem akarták rejteni, hogy inkább Justin Bieberrel versenyeznének egy csoportban a díjátadókon és nem a rock vagy metal csapatokkal. Jól is elsülhet egy-egy ilyen pálfordulás, láttunk már rá ékes példákat (gondoljunk jótékonyan a legújabb BMTH korongra), de a legtöbben azért mégiscsak belebuknak, ha széllel szemben hugyoznak. No, mármost a Linkin Park abban a kivételes helyzetben van, hogy ha pornogrind-ot kezdenének el játszani anime maszkokban, azt is milliárdnyi ember követné figyelemmel, hát még így, hogy a poprockjukból a tiszta pop felé tolódtak. Akkor most ez bukás vagy fejlődés?

A helyes válasz természetesen a 42 (aki nem tudja, hogy miért, az szégyellje össze magát, mert nem volt gyerekkora!), ugyanis ennél objektívebben nehéz lenne megítélni az ezredforduló egyik legsikeresebb metalcsapatát. Eltelt 18 év, az öregedés pedig a ráncokat nemhogy mélyítette volna, de teljes mértékben kisimította, mondhatni sterilizálta azokat - a bandával együtt. Ugyanis tököt már nem is kell keresni a dalokban, mint ahogy élő hangszereket sem igen. Én a maga módján még az A Thousand Sunsot is szerettem, sőt el is ismertem. Viszont most igencsak gondban vagyok, mert szeretetem jeleként simán erre is ráütném az “approved” pecsétet, de mint említettem, a Take That-ben több jelenleg a tesztoszteron, mint a Linkin Parkban és ez az, amit nem tudok megbocsátani. Ugyanis hatalmas Twenty One Pilots rajongó vagyok, akik bebizonyították, hogy kellő kreativitással lehet olyan popzenét csinálni, ami újszerű, érdekes és több év távlatából még jobb és még mélyebb, mint elsőre. No, ha egy ilyen lemezt tett volna le az LP az asztalra, egy szavam se lenne. Viszont az, hogy a mélység, a kreativitás és a jó ötletek csak az utolsó két dalban jönnek elő, egészen addig csak a Scooterből a 90-es évek végén már kiselejtezett női vokáleffekt a legnagyobb ötlet, az igencsak a szegénységi bizonyítvány netovábbja.

Ehhez képest a címadó olyan ütéssel ver gyomron, hogy egyből azt kérdezed: miért vártatok eddig, srácok? Tényleg csak a kirakatba jut a kreativitásból, belül minden üres? Aztán a Sharp Edges szintén egy olyan szerzemény, amit nem vártál volna, de mégis jól sült el. Kár, hogy a TOP House of Gold-ja egy az egyben ugyanez (még témájában is szinte). De hát ha úgy lop az ember, hogy a végeredmény jó, akkor egye kukac. Ha nem a LP-ról lenne szó (valószínűleg sosem hallgatom meg ezt a lemezt…), akkor elmenne ez a dalcsokor egy elsőlemezes popcsapatnak. Sőt, talán még jónak is titulálnám, hiszen slágeres popdalok ezek egytől egyig. De így, hogy tudom mire képesek az urak… ez így véraláfutásnak is kevés. Villanygitárt és Chester-üvöltést a népnek! Tudom, arra ott vannak a klasszikusok...mégiscsak ide lyukadunk ki, hiába akartam elkerülni, egyszerűen nem lehet. És lehet, hogy ez az utolsó albumuk, és Chester-üvöltést már biztos nem fogunk kapni. Felemás lezárása ez egy életpályának.


A MyMusic értékelése: 7/10 - szimpla poplemezként
A MyMusic értékelése: 5/10 - LP-albumként


Tracklist:
01 - Nobody Can Save Me
02 - Good Goodbye (ft. Pusha T and Stormzy)
03 - Talking To Myself
04 - Battle Symphony
05 - Invisible
06 - Heavy (ft. Kiiara)
07 - Sorry For Now
08 - Halfway Right
09 - One More Light
10 - Sharp Edges
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky