2017. július 27. | Jam

A kialudt fények esete: Linkin Park - One More Light (2017)

Linkin Park - One More Light (2017) | Bár Chester halála mindenkit megrendített, egy kritikával még adósok vagyunk. Nem fogok ódákat zengeni arról, hogy mennyivel jobbak voltak a klasszikus albumok, se köpködni, hogy a Backstreet Boys új lemeze keményebb, mint ez a nyáltenger, de még csak csípőből temetni sem az új LP-t. Egyszerűen csak nézőpontot váltok és pop oldalról közelítek a One More Light felé, mert így még tartogathat számunkra értékeket. Amúgy nem.

Már az előzetesen kihozott daloknál érezhető volt, hogy a srácok erős Twenty One Pilots függőségben szenvednek, ráadásul véka alá sem akarták rejteni, hogy inkább Justin Bieberrel versenyeznének egy csoportban a díjátadókon és nem a rock vagy metal csapatokkal. Jól is elsülhet egy-egy ilyen pálfordulás, láttunk már rá ékes példákat (gondoljunk jótékonyan a legújabb BMTH korongra), de a legtöbben azért mégiscsak belebuknak, ha széllel szemben hugyoznak. No, mármost a Linkin Park abban a kivételes helyzetben van, hogy ha pornogrind-ot kezdenének el játszani anime maszkokban, azt is milliárdnyi ember követné figyelemmel, hát még így, hogy a poprockjukból a tiszta pop felé tolódtak. Akkor most ez bukás vagy fejlődés?

A helyes válasz természetesen a 42 (aki nem tudja, hogy miért, az szégyellje össze magát, mert nem volt gyerekkora!), ugyanis ennél objektívebben nehéz lenne megítélni az ezredforduló egyik legsikeresebb metalcsapatát. Eltelt 18 év, az öregedés pedig a ráncokat nemhogy mélyítette volna, de teljes mértékben kisimította, mondhatni sterilizálta azokat - a bandával együtt. Ugyanis tököt már nem is kell keresni a dalokban, mint ahogy élő hangszereket sem igen. Én a maga módján még az A Thousand Sunsot is szerettem, sőt el is ismertem. Viszont most igencsak gondban vagyok, mert szeretetem jeleként simán erre is ráütném az “approved” pecsétet, de mint említettem, a Take That-ben több jelenleg a tesztoszteron, mint a Linkin Parkban és ez az, amit nem tudok megbocsátani. Ugyanis hatalmas Twenty One Pilots rajongó vagyok, akik bebizonyították, hogy kellő kreativitással lehet olyan popzenét csinálni, ami újszerű, érdekes és több év távlatából még jobb és még mélyebb, mint elsőre. No, ha egy ilyen lemezt tett volna le az LP az asztalra, egy szavam se lenne. Viszont az, hogy a mélység, a kreativitás és a jó ötletek csak az utolsó két dalban jönnek elő, egészen addig csak a Scooterből a 90-es évek végén már kiselejtezett női vokáleffekt a legnagyobb ötlet, az igencsak a szegénységi bizonyítvány netovábbja.

Ehhez képest a címadó olyan ütéssel ver gyomron, hogy egyből azt kérdezed: miért vártatok eddig, srácok? Tényleg csak a kirakatba jut a kreativitásból, belül minden üres? Aztán a Sharp Edges szintén egy olyan szerzemény, amit nem vártál volna, de mégis jól sült el. Kár, hogy a TOP House of Gold-ja egy az egyben ugyanez (még témájában is szinte). De hát ha úgy lop az ember, hogy a végeredmény jó, akkor egye kukac. Ha nem a LP-ról lenne szó (valószínűleg sosem hallgatom meg ezt a lemezt…), akkor elmenne ez a dalcsokor egy elsőlemezes popcsapatnak. Sőt, talán még jónak is titulálnám, hiszen slágeres popdalok ezek egytől egyig. De így, hogy tudom mire képesek az urak… ez így véraláfutásnak is kevés. Villanygitárt és Chester-üvöltést a népnek! Tudom, arra ott vannak a klasszikusok...mégiscsak ide lyukadunk ki, hiába akartam elkerülni, egyszerűen nem lehet. És lehet, hogy ez az utolsó albumuk, és Chester-üvöltést már biztos nem fogunk kapni. Felemás lezárása ez egy életpályának.

A MyMusic értékelése: 7/10 - szimpla poplemezként
A MyMusic értékelése: 5/10 - LP-albumként

Tracklist:
01 - Nobody Can Save Me
02 - Good Goodbye (ft. Pusha T and Stormzy)
03 - Talking To Myself
04 - Battle Symphony
05 - Invisible
06 - Heavy (ft. Kiiara)
07 - Sorry For Now
08 - Halfway Right
09 - One More Light
10 - Sharp Edges