2016. július 15. | Jam

Önismétlés repetával, deja vu- vel fűszerezve: Architects - Our Gods Have Abandoned Us (2016)

Két éve hozta ki a brit metalcore éllovas a földrengetően sikeres Lost Forever\Lost Together-t, amivel egy csapásra szintet léptek a headlinerség felé. Nagy kérdés volt, hogy innen merre tovább? Hát semerre…

Bölcs mondás ez a “bevált recepten ne változtass” dolog, mindössze annyi a hibája, hogy a zenére, ezen belül is a metalcore szcénára nem vonatkozik. Itt ugyanis ha önmagadat ismételgeted, akkor amilyen gyorsan feltörtél, olyan gyorsan el is süllyedhetsz. Viszont ha a változás, amit eszközöltél a zenédben a rossz irányba ment és a rajongók elképzeléseivel ellentétes irányú, akkor eben guba, ugyanott tartasz. Eme elvárások közepette kihozni egy LF\LT 2-t és nyilatkozni a sajtónak, hogy te vagy a világ egyik legjobb metal bandája, eléggé merész dolog. Az Architects mégis megcsinálta mindezt és az eddigi visszajelzések alapján túlélte.

Persze nem arról van szó, hogy Sam Carterék elfelejtettek volna zenélni, hiszen zenei alapok tekintetében példaértékű is lehetne az egész album, ha két évvel ezelőtt nem ugyanezzel jöttek volna elő. Hiszen a tördelések váltakozása, a hangulatkeltő ès atmoszférateremtő effektek használata, a dalok húzása, Sam változatos éneklése és a mérhetetlenül sok ‘bleh’ mind-mind arról gondoskodik, hogy elejétől a végéig élvezzük az albumot. Mégis ahogy hömpölyög előre a tracklist, önkéntelenül is felfigyelünk olyan momentumokra,  amelyeket már hallottunk valahol. Ez pedig azért is nagyon szomorú, mert a banda diszkográfiája során a stílusuk korongról korongra változott, egészen mostanáig. Tudom, lehetne ezt azzal magyarázni, hogy egészen az LF\LT-ig tartott az útkeresés és most hazaérzek és mint az AC\DC innentől 30 évig kapjuk ugyanazt, kicsit megvariálva. Én remélem, hogy ez nincs így, csak a hirtelen jött népszerűségi robbanás és a headliner turnék okozta sokk most ‘csak’ ennyit engedett meg, a következő korong pedig újra kicsit kísérletezőbb és változatosabb lesz.

Mindazonáltal vitathatatlan, hogy az AOGHAU egy kiváló korong, kidolgozott dalokkal, veretes breakekkel, néhol emlékezetes dallamokkal és megoldásokkal. Az egészből süt a pesszimizmus, az emberundor, a borús jövőlátás, amely ugyan nem emeli a bandát a legnagyobb rádióbarát együttessé, de mivel ez nem is volt soha célkitűzés, ezért elmondható, hogy a dalok közötti kohézió erős és jól látható. Szinte belekötni sem lehetne, ha nem egy b oldalas LF\LT lenne ez a korong. Én a magam részéről nagyon bánom a dolgot, hiszen az Architects egészen közel áll a szívemhez és drukkoltam, hogy ne az önismétlésről szóljon ez a kritika, de sajnos abból kell főznünk, ami van. Az előző lemez újdonságként hatott, tele slágerrel és maradandó ötlettel és állbaverős megoldásokkal, ez pedig sajnos nem tud felérni az előd magasságaihoz. Kövezzetek meg, ha nem így látjátok, de jobban örülnék, ha Mr. Carterék visszatalálnának az isteneikhez és a következő dobásuk ismét egy világrengető, friss, életerős banda képét festené elénk, mindenféle desszertíz nélkül. Szurkolni fogok, mint a magyarokért az eb-n!

A MyMusic értékelése: 6\10

Tracklist:
01 - Nihilist
02 - Deathwish
03 - Phantom Fear
04 - Downfall
05 - Gone With The Wind
06 - The Empty Hourglass
07 - A Match Made In Heaven
08 - Gravity
09 - All Love Is Lost
10 - From The Wilderness
11 - Memento Mori