2016. május 26. | Jam

Egyet előre, egyet vissza - Asking Alexandria

Asking Alexandria - The Black| Szögezzük le mindjárt az elején: énekes váltás után maradandót alkotni szinte lehetetlen. Még ha orgánumra hasonlót is talál egy zenekar, a karakter, a melódiamenetek és az egyéni vonások akkor is űrt hagynak a rajongókban, mert nem a megszokottat kapják. Ebben a cipőben jár az Asking is.

Ugyanis Denis Stoff olyan szinten majmolta saját bandájával (akik Make Me Famous névre hallgattak) a korabeli Askinget, hogy minden nehézség nélkül hozza az akkori Danny Worsnop melódiákat, hajlításokat, hörgéseket, krákogásokat, szenvedéseket és majdnem mindent. Egyetlen dolog hiányzik mindössze, az pedig az a kis láthatatlan-hallhatatlan(-halhatatlan) plusz, amitől maradandóbbak lesznek a dallammenetek az átlagosnál. Ez az, amiben Danny Worsnop verhetetlen volt. És most direkt nem térek ki semmilyen elkurvulásra (élen a We Are Harlot-tel, de akár a szólólemezét is említhetnénk), még a legutóbbi AA lemezt is későbbre tartogatom, szóval csak a tényeken alapulva és az első két Asking lemezt górcső alá véve is kijelenthető, hogy a The Black, ha nem is a legrosszabb lemeze a bandának, mindenképpen a legsótlanabb. És tudom mondani mindezt azzal a ténnyel együtt, hogy szinte minden súlyt Denis vállára helyeztek - hiszen valljuk be, sosem a hihetetlen hangszeres játék dominált - ő pedig a tőle telhető legtöbbet hozta ki a kapott feladatból.

Ez a 12 dal tökéletes lenyomata annak a rock-történelemben, hogy a banda még él és a 2011-es Reckless & Relentless lemezt sikerült folytatni az idegesítő technobetétek kiszanálásával és egy új frontemberrel. Viszont (és itt jön a buktató része - szvsz.), éppen ebben leledzik a laposodás rész is, hiszen az elektronika háttérbe szorításával egy letisztultabb, ám sokkal sótlanabb, unalmasabb, kísérletezést még hírből sem ismerő bandát kaptunk. Az, hogy ez most egy biztonsági játék volt-e és a következő korongon már mernek majd nagyobb álmodni, az csakis a jövőben fog kiderülni. És ha már itt tartunk, az az ominózus utolsó lemez (From Death To Destiny, 2013) akkora ugrás volt a bandának, köszönhetően Danny Worsnopnak, aki az összes dalt, kivétel nélkül slágerré varázsolta, hogy az után ez a dalcsokor mindenképpen egy hatalmas visszalépés. Persze ez csak egy szubjektív megítélés, hiszen a hardcore-oldschool rajongók valószínűleg a banda revelálódásának manifesztációját látja ezekben a dalokban, de nekem ez 2016-ban már kevés. Átlagos dalokkal nem lehet világot megváltani, még ha milliók rajonganak érted, akkor sem. Persze, fenn lehet tartani a status quo-t, de az, hogy a tizenegyedik (11 - jól látjátok) dalig kell várni, hogy lendületet vigyenek a dalokba és ne csak a brékdán meg a depizés menjen, az talán luxus.

Most kicsit úgy tűnhet, mintha mindenképpen fogást keresnék a bandán, pedig higgyétek el, nem ez volt a célom (nemez volt acélom... - fújj, menj aludni!). Egyszerűen csak arra akartam rávilágítani, hogy a gyökerek felé történő visszakacsintás nem minden esetben szükséges és okos lépés, főleg egy olyan banda tekintetében, akik meghatározó alakjai a világ metalcore életének. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy korrektül összerakták a dalokat, egy-egy melódia akár két percig is bennragadhat a fülünkben (az I Won’t Give In kórusa talán ötig is!) és szólni is bivalyul - bár kicsit műanyagul - szól a cucc, de sajnos én nem erre vártam. Talán majd a következő. Vagy talán Danny még visszatér... Bárcsak!

A MyMusci értékelése: 6/10

Tracklist:
01 - Let It Sleep
02 - The Black
03 - I Won't Give In
04 - Sometimes It Ends
05 - The Lost Souls
06 - Just A Slave To Rock 'n Roll
07 - Send Me Home
08 - We'll Be OK
09 - Here I Am
10 - Gone
11 - Undivided
12 - Circled By The Wolves

Jam