2016. február 13. | Jam
Bury Tomorrow - Earthbound (2016) | Nem titok, hogy számomra ez a banda a melodikus metalcore non plus ultra-ja, akiknek minden megmozdulását annyira várom, mint amennyire félek tőle. Szerencsére Dany-ék még sohasem okoztak csalódást!
Az, hogy miért várok minden koncertet/lemezt/klipet ettől az ötös-fogattól, azt nem kell magyarázni; a félelmet pedig az indukálja, hogy nem akarom, hogy csorbát ejtsenek az évek alatt felépített és megbecsültté tett hírnevükön. Megnyugtatok mindenkit: a sokak szerint vízválasztóként aposztrofált Earthbound, bár nem túl magasan, de átugrotta a Runes által oly magasra felkalibrált lécet. Hogy mindjárt túl is essünk a negatívumokon, meg kell említenünk, hogy az egyre mélyebb hangolás egyre nagyobb feladatok elé állítja Jason Cameront, akinek lassan már a kislábujjából kell hangot előcsikarni, hogy tudja követni azt a harmóniamenetet, amely egyre jobban fekszik Daniel hörgési tartományának. (megígérem, többször nem írom le az 'egyre' szót - legalábbis ebben a cikkben - hehe) Nincs ellenemre a pincéből előkúszó döngölés, de ha ez a melódiák rovására megy, akkor már kicsit szívom a fogam. Természetesen panaszra nincs okunk, hiszen Jason hangja annyira éterien, zseniálisan, puncisimogatóan királyságos, hogy megoldja az előtte tornyosuló feladatokat, de sajnos ezek a melódiák nem mindig érnek fel az etalon Union of the Crown vagy éppen a Runes dalaihoz. Ezt ellensúlyozandóan Daniel üvöltései közben szinte érezzük, ahogy a gyomrunkat püföli, a fejünket rugdossa, a dobhártyánkat sértegeti és mindeközben mosolyog és a szemei vérben forognak. Hiába is gondolkodom, nincs még egy ennyire zseniálisan összerakott vokalistapáros a metalcore szcénában jelenleg. A 301-ben pedig a Hatebreed énekese (Jamey Jasta) is csatlakozik és egy harmadik fajta stílust hoz fűszerképpen, amiből pont ennyi elég is.
Ekkora énekteljesítmények mellé természetesen a hangszeres játéknak is fel kell nőnie és ez az, amiben ez a lemez fejlődni tudott az előzőekhez képest. Sokkal okosabban, átgondoltabban építkeznek a dalok és elgondolkodtatóbbak is hallgatói füllel szemlélve a dolgokat. Kapunk például egy háromnegyedes dalt, ami kuriózumnak számít a banda életében, néhol visszamennek egészen a poweres riffekig, máshol már-már deathcore-ba hajlik az egész, míg megint máshol a dallam és a ritmus eltérő ütemmutatóban játszik, amely egy kis progos ízt is csempész a tisztátalan metalcore-ba. A Last Light-ban pedig végre hallhatjuk együtt Jason és Daniel hangját (igen, már megint az éneknél tartunk...), amely egészen egyedülálló élmény a srácok történelmében. Emellett minden dalnak húzása van, amely egy pillanatnyi üresjáratot nem enged nekünk arra, hogy elmélázzunk a hallottakon. Ennek pedig egyenes ági következménye, hogy újra és újra meg kell hallgatnunk a korongot, hogy felfogjuk, mikor, mi miért történik. Ráadásul most a megszokott 13-14-16 dal helyett mindössze 10 tételből áll a lemez, így nincs töltelék, ami kitöltené az űrt (no, nem mintha az előző lemezeken lettek volna, de értitek...), sokkal masszívabb egésznek tűnik a dalcsokor.
Nincs is mit ragozni ezen tovább, már most tudható, hogy ez a lemez benne lesz az év végi top háromban (persze, hogy az első helyen, nincs mentségem...), júniusban a Budapest Parkban ismét hatalmas lesz élőben látni őket (főleg amilyen kompániával érkeznek!) és nincs is más hátra, megyek vissza és még meghallgatom vagy kétszázcsitrilliárdszor, ahogy a többit is.
A MyMusic értékelése: 9/10
Tracklist:
01 - The Eternal
02 - Last Light
03 - Earthbound
04 - The Burden
05 - Cemetery
06 - Restless & Cold
07 - 301 (feat. Jamey Jasta from Hatebreed)
08 - Memories
09 - For Us
10 - Bloodline