2014. december 18. | Dobos
Közeleg 2014 vége, így az ember akarva, akaratlanul is visszagondol azokra az előadókra, albumokra, amiket szívesen hallgatott az évben. Itt egy lista, amely esetleg támpontot nyújthat azoknak, akik pótolni szeretnének pár idei, tényleg nagyszerű alkotást. A választási szempontok rettentően egyszerűek voltak: minél több műfaj képviseltesse magát a listán. Így akad most itt pop-rock, indie, pszichedelikus rock, elektronika és egy igazán zúzós gitár-rock lemez is. Persze a +1 magyar albumról se feledkezzünk meg.
Bombay Bicycle Club – So Long, See You Tomorrow
Négy album kellett ahhoz az angol Bombay Bicycle Clubnak, hogy igazán a mainstream felé vegye az irányt, és ha valóban alaposan szemügyre vesszük és meghallgatjuk idei albumukat, érezhetjük, hogy itt már bizony tökéletesen megkomponált pop-dalokkal van dolgunk. A londoni együttes a 2014-es tavaszi-nyári fesztiválszezonban több helyen is headliner volt, köztük a Szigeten is, azaz hazánkban is egyre inkább felveszi az egyébként teljesen megérdemelt és indokolt, nagy, külföldi sztárfellépő státuszát. Angliában, a Reading Fesztiválon személyesen is megtapasztalhattam, hogy fergeteges bulit adnak és imádják őket hazájukban. Az egész fesztivál egyik legkellemesebb csalódásai voltak számomra. De miért is ennyire jó ez az album? Talán azért, mert megmaradt a rájuk korábban is jellemző, alapvetően akusztikus és egyszerű hangszerelésen alapuló dalírás módszere. Ezáltal igaz és őszinte a lemez, pedig szöges ellentéte korábbi munkáiknak: Egyfelől őket is elérte az elekronika, másfelől, meglepő és nagyon izgalmas módon a világzene is. Ez egy olyan mixtúra, amely könnyed, felemelő, ám mégis mély és elgondolkodtató hallgatói élményt nyújt, amely kikerülhetetlenné teszi az anyagot. Jack Steadman énekes saját bevallása szerint indiai, japán és török utazásai során írta az album vázát, ami erőteljes hatással lett a hangszerelésre is. Az albumon háttérbe szorul a gitár, hogy előtérbe kerülhessenek az egyéb izgalmas, addicionális hangszerek, mint a trombita, fuvola, vagy a klarinét. Ezt kiegészítve kerültek a dalokba a sample alapú elektronikus betétek és szinti-dallamok.
Ajánlott dal: Feel: A banda nevéhez hű alkotás, indiai skálákkal és hangzással, szögelős már-már diszkós hangszereléssel, mű basszussal és fülbemászó dallamokkal. Még a hozzá készült klip is hű a dal hangzásvilágához.
alt-J – This Is All Yours
Érdekes kérdés fogalmazódott meg bennem, mielőtt megjelent az alt-J második albuma, a This Is All Yours: Vajon beleesik-e a zenekar abba a mostanság eléggé gyakori hibába, hogy egy nagyon erős, slágerekkel teletűzdelt, már-már újító jellegű első albumot egy jóval gyengébb, ötlettelen követ. Érdekes kérdés, ám sokszor, még ha ez megtörténik is, sem számít sokat, hiszen az első lemez miatt már szeretjük őket és kész.
Bár az első An Awesome Wave összességében valóban jobb lemez, azért az alt-J hozta azt a szintet, ami miatt nem tűnik ez fel különösebben. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a lemezen különösebben nagy újítás nem hallható. A rájuk jellemző hangzás és hangulat továbbvitele ez, amely a rajongóiknak és a reklámzene-iparnak bőven elegendő lesz. Joe Newman érdekes és egyedi hangja, a csipetnyi elektronika, a sajátosan hiányos dobfelszereléssel rögzített dobsávok, valamint a technikás, indie-s, de minimalista gitárjáték ugyanúgy jelen vannak, mint elődjén. Tény, hogy csak kevés dal van a lemezen, ami első hallgatásra úgy az ember agyába ég, mint a Breezeblocks, a Something Good, vagy a Dissolve Me az első albumról, de mindent összevetve az alt-J jól vette a második nagylemez manapság igencsak riasztó és veszélyes akadályát és így is simán az idei év egyik nagy kedvence lett.
Ajánlott dal: Talán a tőlük szokatlan módon, hangsúlyosabban gitár és riff-centrikus, együtténeklős refrénű, a nyár hangulatát árasztó Left Hand Free a legslágeresebb és legkönnyedebb dal a lemezen.
Caribou – Our Love
Ahogy ezt a pár albumos összeállítást szemléltem, szembetűnt, hogy alig van rajta olyan projekt, amely ne a ködös Albionból származna. Azonban egy azért mégis akad, ez, vagyis ő pedig nem más, mint a kanadai Caribou, azaz Dan Snaith.
Az Our Love, amely Caribou immár hatodik albuma, 2014 talán legjobb IDM lemeze. Vérbeli elektronika, amely főleg az emberek agyát, érzéseit célozza meg a lábuk helyett és bár rengeteg rajta a dance-re jellemző groove, nem a tánc, vagy a lötyögés a lényeg benne, hanem valóban valami mélyebbet, művészileg kimunkáltabbat és spirituálisabbat nyújt. Fantasztikus, ha csak amolyan ambientes módon a mindennapi tevékenységeinkhez szeretnénk hallgatni a háttérben, és nagyon jól működik akkor is, ha a világtól elvonulva, egy csendes szobában akarunk ténylegesen a zenére figyelni. A Dan Snaith-re jellemző mély érzelmi mag tehát az Our Love esetében is megtalálható. Ez egészül ki az igazán friss és felemelő rave-es hangzásvilággal és már a borítón is érezhető pszichedelikával. A néhány dalban fellelhető lágy és ténylegesen feljátszott hegedűről pedig még nem is beszéltünk. Az album fejhallgatóval szól igazán jól, így mi is így ajánljuk mindenkinek.
Ajánlott dal: Az én személyes kedvencem az album nyitánya, a Can't Do Without You. Egyszerű és letisztult dal, amely előrevetíti az egész album hangulatát. A cím repetatív ismétlődésével sem lesz monoton, sőt egyre mélyebb lesz, valamint ez egy olyan kifejezés, amely minden élethelyzethez gond nélkül hozzáköthető.
Royal Blood – Royal Blood
Minden évben van egy banda, vagy előadó, amely bombaként robban be a köztudatba. Anglia pedig annyira hihetetlenül erős zenei nagyhatalom, hogyha valami ott működik, az természetesen pár hétre rá máshol is fog. A Royal Blood talán 2014 legnagyobb felfedezettje és egy több szempontból is nagyon érdekes együttes.
Debütáló, cím nélküli albumuk hihetetlenül telt hangzással és zúzós témákkal operál, ám mindezt úgy teszi, hogy rendkívül dallamos, fülbemászó és populáris is egyben. Az egész olyan, mintha a Black Sabbath, Jack White, és Muse-os Matt Bellamy témáit összekevertük volna némi Queens Of The Stonage-dzsel. Szinte lehetetlen elhinni ezek alapján, hogy a Royal Blood mindössze két tagból áll, pedig igaz. (A banda tagjai: Mike Kerr (ének/basszusgitár), és Ben Thatcher (dob)). Ennél még hihetetlenebb, hogy az albumon hallható összes gitártéma, ötletes riff és zúzós fill mindössze egy gondosan betorzított basszusgitárral lett előállítva. Hihetetlen, de igaz. Minden, amit az albumon hallunk tehát, egy dob és egy basszer, valamint természetesen Kerr karakteres hangja. Még nagyobb mítoszt építettek maguk köré, amikor azt állították, hogy a lemez dalait egyben játszották fel, hogy még naturálisabb és autentikusabb legyen az egész, és csak a néhol hallható shakereket és tamburinokat játszották fel utólag. Ez így már önmagában rendkívüli, azonban ezt a hangzást élőben is tökéletesen visszaadják a hallgatóságnak. Különböző erősítők kombinációi különböző basszusgitárokkal és pedálokkal. Ez jellemzi őket élőben is. Az angliai és az ír slágerlistákat és album ranglistákat hetekig uralta a két úriember, sőt még az Egyesült Államok Billboard Top Alternative Albums listáján is a második helyig jutottak debütáló korongukkal. Nagy kérdés viszont, hogy meddig lehet fenntartani egy alapvetően kevés hangszerrel operáló együttes kreatív vonalát? Egy idő után, talán szükségük lesz pár zenésztársra, ha nem akarnak kiszámíthatóak, vagy esetleg önismétlők lenni. Ez még azonban csak a jövő zenéje, mi pedig addig is élvezzük a Royal Blood erős nyitányát.
Ajánlott dal: Figure It Out. Dögös, mocskos, technikás, mégis dallamos és énekelhető. Mi kell még?
Temples – Sun Structures
A 2010-es években hosszú idő után másodvirágzását élő pszichedelikus rock, fiatal, feltörekvő képviselője a brit Temples, amely a listán korábban feltűnő Royal Bloodhoz hasonlóan szintén idén debütált. Bár a műfaj, amiben mozognak, már-már mázsaszámra löki ki magából a bandákat, mégis kiemelkednek némiképp a mezőnyből. Ennek egyszerű okai vannak: Az albumot meghallgatva tökéletesen érezhető a 60-as évek közepének pszichedelikus hangulata, sőt nem egy dal hangzásvilága erősen hajaz például a Beatles, Revolver utáni korszakára, ám emellett megfelel a mai trendeknek is, azaz tökéletesen befogadható popzene. Nem is kellett több a brit zenei sajtónak: pár hónappal az album megjelenése után máris ódákat kezdtek el zengeni róluk. Így valószínűleg a következő angliai fesztiválszezon egyik (bár még „csak” kissátras, nem nagyszínpados) állandó fellépői lesznek.
Ajánlott dal: A banda talán legnépszerűbb dala a Shelter Song. Egy az egyben olyan érzetet kelt, mintha a tömeg előtt játszó Beatles egyik utolsó dala lenne, amikor Lennonék már azért bele-belekóstolgattak a meditációba és egyre gyakrabban keresték a stúdió magányát.
+1
hiperkarma – Konyharegény
Történhetett volna talán bármi idén a magyar zenei életben, kiadhatott volna bárki, bármilyen újító, vagy mély zenei és lírikus töltettel felvértezett lemezt, valószínűleg akkor is a hiperkarma várva várt harmadik nagylemeze lenne most itt a listán. Az ezredforduló utáni magyar zene egyik legfontosabb és legnagyobb hatású együtteséről beszélhetünk ugyanis, ha Bérczesi Robiékra gondolunk. A Konyharegény elődje, az Amondó pedig pontosan 11 éve jelent meg, amibe belegondolni is brutális. Így már érthető talán, miért ekkora a felhajtás az album körül. Maga a lemez hozza azt a szintet, amit a hiperkarma rajongói elvártak és még úgy is szolgál újdonságokkal, hogy a dalok egy részét (pl. Konyharegény, Látogatók, vagy a Pont) már korábban is játszotta élőben a zenekar, vagy éppen Robi. Az album egyébiránt olyan lett, amilyennek Bérczesi még évekkel ezelőtt beharangozta. Sokkal egyszerűbb és könnyebben emészthető, mint a második.
Táncolhatóbb úgymond, felismerhető és kiszámíthatóbb dalszerkezetek, refrének jellemzik, de persze néhány igazi hiperkarmás, hadarós és sűrű szövegű szerzemény is felfért a lemezre. A mostani visszatérés komolynak tűnik tehát, hiszen számos hír azt támasztja alá, hogy a banda tavasszal reaktiválja magát és a fesztiválszezonig megfordul majd jó néhány helyen, majd minden bizonnyal a nyári fesztiválokon is. Reméljük a legjobbakat!
Ajánlott dal: Ha van időd, hallgasd meg az egészet! Mégiscsak hazai.