3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2014. április 17. | govinda

Az érem sokadik oldala – Ivan & the Parazol

Copyright:

Ivan & the Parazol: Mode Bizarre  (2014)| Napjaink „legtrendibb” magyar zenekarának második lemeze csaknem egy hónapja jelent meg, itt az ideje tehát, hogy mi is kivesézzük azt. Az eredmény egy, az előzőnél jóval érettebb, tudatosabb anyag, amely számos pozitívumot, meglepetést tartogat. Nem csak a stílus szerelmeseinek ajánlott.

Az alig négy éves zenekar mostanában van úton a befutottság, az egyre nagyobb eredmények és ismertség felé: Sportaréna-koncert, többszörös amerikai szereplés, teltházas (pesti és vidéki) koncertek sorozata, legutóbb pedig a Mode Bizarre egyik dalát választották az idei Sziget himnuszává (de ezt megelőzően a világ egyik legnagyobb showcase-fesztiváljának is ők adták a „főcímzenéjét”.) A csapat tobzódik tehát az elismerésekben, népszerűségük nőttön növekszik: de hol tartanak zeneileg?

Csapjunk is bele a közepébe: a Let Go tökéletes indítás, tökéletes introja az albumnak, nagyjából előre is vetíti, mire számíthatunk a soron következő 11 track hallgatásakor – legalábbis részben, de ne szaladjunk ennyire előre. Annyi biztos, hogy a benne feltörő lendület végigvonul a teljes anyagon.

Rögtön a második dallal megkapjuk az album egyik ékkövét: a Wish You The Best által fémjelzett irány az, ahol és amerre haladva a csapat igazán megtalálhatja a saját hangzását és stílusát: annyira erőteljes, annyira remekül megkomponált – könyörtelen és kellemes pofás egyensúlyával, hogy csak örülhetünk, ha egyre több és több ilyen opust tesznek le az asztalra. Valamelyest a testvérdarabjának tekinteném a lemezről a legismertebb tételt, a Don’t Wanna Die-t: nagyon hasonló atmoszférát teremt, ugyanakkor teljesen különböző. Nem árulok zsákbamacskát, ki merem jelenteni, hogy a Don’t Wanna Die messze a legjobb pontja a Mode Bizarre-nak (akkor is, ha a személyes listámon nem a legelső). Annak ellenére tudom ezt mondani, hogy a többi dalhoz képest messze nem hatott újdonságként a számomra a lemez hallgatásakor, hiszen már tavaly nyáron megjelent (tehát még arra sem lehet ráfogni, hogy lehengerelt volna a frissességével). Egyszerűen anthem-jellege van: a visszafogottsága ellenére annyira magával ragadó, testes, karakteres, hogy sokkal, de sokkal erőteljesebb hatást képes elérni, mint például azoknak a daloknak a csoportja, amelyeknek jóval gyorsabb a tempója, vagy mondjuk hivalkodóbb a gitártémája.



A lemez címében szereplő bizarr jelzőt én abszolút nem érzem indokoltnak: tény, hogy sokféle hang szólal meg az albumon, de egyrészt ennek csak örülni lehet, másrészt, bár még mindig nem kristályosodott ki az a bizonyos szilárd, autentikus hang, van annyira jellegzetes az összkép, hogy a változatos szólamokat egyben tartsa. Bizony, a Mode Bizarre erénye a sokszínűsége, ami üdítő, és azt is mutatja, mennyi potenciál van a zenekarban: mennyivel többek annál, mint hogy egy klasszikus rockzenét játszó egyencsapatnak tudjuk be őket.

A jó magyar mondás szerint azonban nem minden fenékig tejfel: az anyag kevésbé jellegzetes dalai nagyon is egymásba folynak, túlságosan egyforma hangzásúak (főként a Let Go-t, a Rock’n’roll on the Floort és a Togethert értve ezalatt – a Baby Blue-t is csupán a döbbenetes sodrása menti meg). A Girl-nél egy hajszálon múlott, hogy nem került nálam a középkategóriába – aztán jött a dal utolsó 20 másodperce, ami miatt már önmagában megérte kiadni ezt a lemezt. Nem viccelek. (A gitártémák- és szólók önmagukban elviszik a hátukon az anyagot – micsoda képzavar! Pontosak, teltek, emlékezetesek: könnyen megeshet, hogy egynéhány dalnak előbb ragad a fejben a gitár-, mint az énekdallama; véssünk is be pár dicséretet Balla Máté képzeletbeli ellenőrzőkönyvébe.)



A bluesos-füstös I Won’t Make It All Alone és az iszonyatosan tökös (nem, nincs rá jobb szó) Betrayed, bár nem kerültek a legközelebb a szívemhez, szintén egyedi, karakteres darabok: a Betrayed gitártémája illetve gitár-billentyű párosítása szinte felháborítóan jó, respekt a dalt jegyző Tarnai Jánosnak.

A lemez utolsó három dala egy külön egységet képez, és talán ez a három dal a „legkevésbé Parazolos” tétel is – igen szép befejező ívet ad a lemeznek, amely tulajdonképpen egy felemelő befejezés. A tízes trackről, a Love is Like (Bourbon on the Rocks)-ról nehéz bármit is írnom érdemben, ugyanis ez került hozzám a legközelebb: talán a keserédes hangulata, talán a líraisága, talán az egyedisége miatt, de számomra a Mode Bizarre első helyezettje lett. Minden klappol benne, friss, más, kedves, szomorú – egy, a megszokottól teljesen más regiszter, amelyet talán az előző korong There’s a Lady-je képviselt, de ugye abban nem szólt akusztikus gitár.



A Room 54 egyszerre kísérteties-hátborzongató és felszabadító; Szeder-Szabó Krisztina és Vitáris Iván szólamai rendkívül passzolnak egymáshoz, nagyon szépen szólnak ebben a kicsit robbanásszerű dalban. (A stúdiófelvételek idején kis szkepticizmussal fogadtam a női vokálok szerepeltetését: ez és a zárószám is bizonyítja aggodalmaim alaptalanságát.)

A záródal, az I Got a Feeling That I’m Underneath egy külön történet, hiszen az eddigiektől is annyira különbözik: lehet tábortüzes-együtténeklős dal, akár egy gospel-ének: kicsit mindig egy eufóriába hajló, prédikációból kiinduló megtisztulási rituálé képe rajzolódik ki előttem a hallgatásakor, aminek a végén egy szép, tiszta, elhalkuló duruzsolás vezeti le a lemezt. Bár a dalok sorrendjével nem minden esetben értek egyet, nem tudok elképzelni egy olyan variációt, ahol ne ez lett volna a befejezés. Szinte tökéletes.

Összességében komoly anyag, komoly tényező lett a Mode Bizarre, sokadik hallgatásra is ezt a benyomást kelti - ami azonban csak megkezdte az útkeresést, minthogy rátalált volna egy határozott útra. Ez azonban nem jelent feltétlenül gondot: részemről ezerszer inkább hallgatok egy kevésbé homogén, többféle arculatot felvillantó lemezt, mint valami mást, ami mindvégig ugyanazt adja. Igaz, emiatt a nagyon karakteres dalok szinte lerontják a kevésbé jellegzetes darabok színvonalát, de valamit valamiért.

Az első albumot érettségében, minőségében messze-messze meghaladja, a báját és hangulatát számomra azonban nem adja vissza. Ettől függetlenül, ha lemezről lemezre ekkora ugrás lesz tapasztalható, nagyon-nagyon gyorsan szupersztárokról beszélhetünk Balla Máté, Beke István, Simon Bálint, Tarnai János és Vitáris Iván említésekor.

A MyMusic értékelése: 8/10

Ivan & the Parazol – Mode Bizarre (2014)
1.    Let Go
2.    Wish You The Best
3.    Rock 'n' Roll On The Floor
4.    Don't Wanna Die
5.    Together
6.    I Won't Make It All Alone
7.    Betrayed
8.    Baby Blue
9.    Girl
10.    Love Is Like (Bourbon On The Rocks)
11.    Room 54
12.    I Got A Feeling That I'm Underneath

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

2020. augusztus 31.

Ilyen lenne az élet? - Novelists – C’est La Vie

Novelists – C’est La Vie (2020) | Harmadik lemezéhez érkezett a francia, gitármasztizós, metalcoreba hajló, djent és progmetallal kacérkodó Novelists, és mi sem lehetne ennél nagyszerűbb hír, hiszen az új korongon – ahogy azt már megszoktuk tőlük - egészen kiváló muzsikálást hallunk. Nagy kár, hogy a megjelenés után Matteo Gelsomino énekes kilépett a bandából, mert nélküle, valószínűleg, a C’est La Vie sem lenne ennyire király. Tovább

2020. augusztus 26.

Az ellenállás él! - Anti-Flag – 20/20 Vision

Anti-Flag – 20/20 Vision (2020) | Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk. Tovább

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky