Szabó Balázs Bandája: Átjárók | Vannak olyan zenészek ebben az országban, aki méltatlanul el lettek feledve, már akkor, amikor még csak be sem futottak. Szabó Balázs és Bandája egy olyan együttest alkotnak, akiket nem lehet csak bizonyos élethelyzetekben hallgatni. Egyszerűen csak hallani kell. Nem csak azért, mert jó, hanem mert valódi zenét vettek fel erre a korongra.
Ahogy az ember felfele cseperedik, elkezd komolyodni. Az efféle frázisok a zenére is teljesen ráillenek. Persze nem Szabó Balázs Bandájára, akik úgy jelentek meg, hogy már eleve megérettek, mint a jó körte vagy alma. Egyből jók voltak, lédúsak és édesek továbbá jó zenét is csináltak, amit az ember mindig szívesen hallgat. Egyrészt azért mert a saját szerzeményeik jó szöveggel és remek dallammal jönnek ki, továbbá mert Pilinszky-verseket dolgoznak fel például ezen az albumon, ami egy magyar embernek mindig a szívéig hatol. Nincs benne semmi mesterkélt, semmi profizmus, egyszerűen pont a helyén vannak a dolgok. Nem olyan a hozzáállásuk, hogy „toljunk fel valami Arany vagy Petőfi verset megzenésítve, hogy örüljenek a koleszes bölcsészek is”. Csak az a szándék érződik, hogy a megzenésítés által eljuttassák ezeket a szövegeket olyanokhoz, akik elfelejtették-nem tudják, milyen egy verset „érezni”. Persze nem tipizálni szeretnék, egyszerűen csak eszembe juttatja ez a lemez, miért volt értelme verseket olvasni, miért kellett olyan sokat tanulni: hogy az ember tudjon a saját helyéről a világban, és el tudja fogadni, hogy soha nem leszünk egyedül.
A lemez „A-oldala”, az Alizótai álmodozók az együttes saját szerzeményeit tartalmazza, melyek között nem nagyon találtam kritizálható darabot. Dominál benne a funky olyan népművészeti motívumokkal, amelyek mindig jó helyen vannak. Mindig jól szól a hegedű, és mindig jó a basszus is. A dallamok érdekesek, izgalmasak, a szövegek pedig buliközpontúak, de van mélyebb jelentésük is. A Legó c. szám rögtön dominál a lemezen és nagyjából irányt is mutat. Gyors, pattogós mégis a háttérben a pusztába merengés hangulatát árasztó népzenei motívumok jelennek meg benne. Tökéletes egyvelege ez a modernnek és a hagyományosnak, amelyet nagyon szépen kidekáztak, és jól meg is sütöttek. Összeforrt, mint a legjobb kalács. Mert Balázs olyan a dalaival, mint a nagymamánk a tésztával, meggyúrja szeretettel és megsüti őket, hogy egy remek lemezen tálalhassa. Ami gyors ahol gyorsnak kell lennie, és lassú, drámai, ahol kell. Csodálatos dalcsokor ez, olyan remekekkel, mint a fesztiválhangulatú Gyereklégzés, vagy a Magam veleje, ami a kocsiban szól a legjobban, de egy hűvös szobában is csodákra képes. A Presszó pedig mp3-lejátszóra kívánkozik, hogy az utcán kápráztasson el minket. A hagyományos hangszereket funky-fűszerekkel sikerült hibátlanul megvadítani, le a kalappal Balázsék előtt. Egyszerűen remekül sikerült kis első lemez, melyet nem feltételen kell ismernünk, ahhoz hogy szeressük a másodikat is. Mind a kettő külön-külön is remek album lenne, de a mi örömünkre Balázsék egyszerre adták ki őket.
A lírai Az ember itt-en az ember nehezen talál fogást. A kritikusi pozíció azért nehéz, mert ha az ember egy jó dologgal találkozik, akkor abban már nem lesz semmi élvezet (a kritika felől). Vagyis nehéz írni olyanról, ami jó, mert nem kihívás. A Pilinszky-versekkel telerakott második oldal pedig a szó legszorosabb értelmében szövegileg tökéletes, zeneileg pedig „csak” annyira jó, hogy az ember újra és újra meghallgassa. Kicsit visszahozza azokat a borongós időket, amikor még mi is és a világ is fiatalabb volt, és az idealizmus sem volt főbűn. Létezik olyan állítás, mely szerint ha egy zenész verseket-feldolgozásokat készít, akkor gyakorlatilag elfogyott a mondanivalója. Eszerint egy igazi zenész mindig költ, mert költenie kell és zenéket összeraknia, Balázs viszont olyan tisztelettel bánik ezekkel a versekkel, hogy nem tudok belekötni. A Mégis nehéz-től még mindig megborzongok, mert annyira el van találva a vers hangulata, hogy véleményem szerint még Pilinszky is tapsolna örömében. A jól hangsúlyozott versek (mert a versek elmondása és eléneklése között azért elég nagy a különbség) és a lírai gitárra hangolt trackek megmelengetik kicsit a szívünket. Felejtsük most el a Petőfi Rádióban folyamatosan játszott Bájolót. Igen, az is egy remek szám lett, csak kissé sok már belőle.
Ha lehetne a magyar oktatásban kötelezővé tenni bizonyos lemezeket, ez simán beleférne a keretbe. Egyrészt, mert ismertető jellegű, másrészt mert szerény, és nem akar hatalmassá duzzadni. Nem dagályos, nem giccses, nem idegesítő. Andalító és remekül összerakott. Olyan zene, aminek a hallgatása közben az ember felsóhajt és újra és újra lejátssza. Mert le kell, mert érzéseket hoz a felszínre, és mert olyan, amit egy kritikusnak sokszor nehezére esik kimondani: jó.
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább