A Green Day másodszor!

Green Day - Dos! (2012) | A lemeztrilógia második felvonása, ha lehet, még jobban ráerősített, és egy szinte tökéletes lemezzel folytatódik Billie Joe-ék története. A "Stray Heart" volt az első kihozott dal, amitől megijedtem, hiszen nem rossz a dal, de se nem túl eredeti, se nem túl fogós. Aztán megjött a lemez és mintegy háttérzajnak betettem, hogy majdcsak lesz valami, aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a dalokat hallgatom és nem is nagyon figyelek másra. Azt hiszem, ezt hívják pozitív csalódásnak.

megosztás
kapcsolódó linkek
- Green Day
kapcsolódó cikkek
- Manapság ki hisz az ilyesminek? Green Day - Uno!

A "See You Tonight" amolyan intro-féle, amelyben a kétszólamú ének máris felkeltette a figyelmemet, hogy itt bizony érdemes lesz tudatosan is nekiesni a korongnak. A "Fuck Time" pedig nem engedi, hogy az ember másra koncentráljon, mert ez a rock n roll-os skálázgatás igazán megkapóra sikeredett a refrénben. A szóló, amit BJ kanyarít, már csak kedves ráadás. Itt térnék ki, hogy a GD nem igazán gitárra kihegyezett zenekar, de ha szólóval találkozunk, az mindig fogós. Nem ujjtörő, hanem fütyülhető. Nálam nyerőek ezek a kis betétek. A "Stop When The Red Lights Flash" engem csak a refrénnel tudott megfogni, a dal többi része kicsit langyos és könnyen feledhető. A "Lazy Bones" egyértelműen sláger, megvan benne a lendület, a dallam, a húzás, minden, ami a következő kislemez dallá avanzsálhatja ezt a szerzeményt. A "Wild One" a kötelező lassú, szerelmes dal, amelynek később majd jön a párja, csak egy kicsit érdekesebb módon tálalva. A "Makeout Party" egy "ereszdelahajam" jellegű dal, amely táncolásra fogja késztetni a nagyérdeműt a koncerteken, ráadásul Mike Dirnt régi tekeréseiből legalább egy keveset viszont láthatunk/hallhatunk a kiállásban. Kár érte, hogy kezdi lecsökkenteni az ötletességet az úriember, mert én bírtam a megoldásait. (Gondoljunk egy "Welcome to Paradise", vagy egy "Misery" dallamvezetésére). A "Stray Heart"-ot már kiveséztem, szóval mehetünk tovább.

Az "Ashley" és a "Baby Eyes" két oldschool, két perces őrület, amelyet akár a régi albumokra is felpakolhattak volna. Ezt pedig dicséretnek szántam. A "Lady Cobra" szólója egyszerűen zseniális, hiába csak pár másodperc az egész. Végre ki van használva mindkét gitársáv és BJ szó szerint tépi a húrokat. Ezeket az apró ötletességeket hiányoltam az előző albumról. Itt viszont végre megkapjuk őket. Remek! A "Nightlife" a fentebb említett "Wild One" párja (mármint tempóra értem természetesen), de az, hogy felkértek egy művésznőt ének/rap közreműködésre, az nagyon jót tesz a dalnak és elemeznek egyaránt. Jó a szöveg, jó a tálalás, erotikusan vonzó a leányzó (Lady Cobra) hangja, tehát telitalálat. A "Wow! That's loud" intró témája mosolygásra késztetett. Imádom BJ témáit, mert annyira gyerekes dolgokat tud kitalálni, amit olyan körítéssel tálal, hogy mégis jó dal süljön ki belőle. A szóló pedig végre mutat valami kis tehetséget is technika terén, nem csak dalszerzésből vizsgázott ötösre a drogokkal küszködő úriember. Az "Amy" pedig egy olyan befejezése a lemeznek, amelynél jobbat kívánni sem lehetne: meglepő, kellemes, élvezhető és egyből a kedvencemmé vált. Egy szál gitáros dalból mindig is a "Time of your life" volt a kedvencem (már ha Green Day-ről van szó), de ez a dal most odapofátlankodott a dobogó első helyére!

Szóval meg lehet csinálni, hogy valaki ír milliónyi dalt és majdnem mindegyik zseniális lesz. Bebizonyította ezt anno a System of a Down és most igyekszik a GD is. Én a magam részéről nagyon várom a harmadik felvonást, remélem maradt még annyi a srácokban, hogy ne rontsák el a dolgot. Ha már csak ezt a színvonalat is tartani tudják, már az nagy szám lesz, ha pedig még meg is fejelnék talán... nem álmodozom inkább.

A MyMusic értékelése: 9/10

Green Day - Dos! (2012)

Tracklist:

1. "See You Tonight"

2. "Fuck Time"

3. "Stop When The Red Lights Flash"

4. "Lazy Bones"

5. "Wild One"

6. "Makeout Party"

7. "Stray Heart"

8. "Ashley"

9. "Baby Eyes"

10. "Lady Cobra"

11. "Nightlife"

12. "Wow! That's Loud"

13. "Amy"

Jam

cimkék
- Billie Joe, Dos!, Green Day, lemezkritika

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább