3427 zenekar 12457 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2012. május 17. | bognarp

Varázs garázs: Ty Segall &White Fence lemeze 

Copyright:

Ty Segall &White Fence: Hair  | A San Franciscó-i Ty Segall az elmúlt években meglehetősen tevékeny volt az újabbnál újabb felvételek készítésében. Mostani kollaborációjával sokak álma vált valóra, ugyanis a szintén nyugati parti White Fence azaz Timothy Presley dalszerző-gitárossal társult, hogy újból megidézzék a 60-as évek szellemiségét egy drogokkal átitatott és széttorzított garázs-rock szeánsz keretében. 

Ty Segall tavaly megjelent Goodbye Bread című lemeze megmutatta, hogy milyen az ha Segall visszavesz a túlcsordult, tömény garázs-rockból és minden erejét a dalszerkezetek gondos megmunkálására fordítja. Egy új és virágzó oldalát ismerhettük meg Segall dalszerzői képességeinek ezzel az albummal, ami a 60-as évek szellemiségében olyan zenekarok holdudvarában fejti ki hatását, mint a Sonics, Standells vagy a Stooges. Azonban Segall tevékenysége egyáltalán nem csak a 60-as évek újra feltámasztásáról szól, inkább a korszak egy mai, modern interpretációjáról, ami elengedhetetlenül a korai garázs-rock eszköztárából és kellékeiből építkezik.
 A nagyon hasonló hangzással és eszközökkel dolgozó Timothy Presley szintén a 60-as évek mámorában tevékenykedik, ő azonban egyfajta Syd Barettes hálószobai magányban írja pszichedelikus pop balladáit, melyek egy kissé álmosabb és absztraktabb oldalát mutatják meg a korszaknak. Az hogy ők ketten mire képesek együtt az kérdéses volt, de mint ahogy arra számítani lehetett dalszerzői képességekkel mind két zenész bőven el van eresztve, így természetesen tökéletesen működő dalokban sincsen hiány. A hangszereket felosztva Ty Segall kapta a dobot és ritmus gitárt, Presley pedig a basszusgitár és gitár témákért felelős.
 
A két zenész különböző egyéniségéből egyenlő arányban kapunk részeket a dalok közben. A markánsabb, nagyobb hatással bíró, vadabb és mesterkéltebb Segall néhol egyértelműen kezébe veszi az irányítást és érezhetően előtérbe kerül a jelenléte, mint ahogy az a George Harrisont idéző albumkezdő Time című számban történik. White Fence szerepe is egyértelműen körülhatárolható, ha csak a The Black Glove/Rag c. számot nézzük: egy szép folkos pszichedelikus balladával indít, amiben hallhatóvá válik a Timothy Presley által preferált Barettes pop magánya, majd itt is egy idő után mintha Segall megelégelné a vánszorgó dalszerkezetet és fuzzos agyontorzított gitárnyűvésbe kezd az arra jellemző húzással. A két dalszerző különböző személyisége egy érdekes szimbiózisban tartja fenn a figyelmet mindvégig. Ez a kettőség egyáltalán nem hat furcsának, sőt rendkívül izgalmassá és változatossá teszi az amúgy lehet, hogy előbb-utóbb önismétlésekbe fulladó garázs idézést. Az album egyik legszebb pillanata a Scissor People őrülete, ami nagyon vagány gitárriffjeivel felvázol egy témát, majd később krautrockosan motorikus ütemre váltva mindkét gitáros elereszti amije van és őrült gitárszólókban és jammelésben csapják agyon az addig valamennyire konzisztens dalszerkezetet.
 
Ez azonban bevett szokássá válik az album vége felé, ugyanis az albumzáró Tongues is egy ilyesfajta elszállásra épül, aminek a vége szintén egy besavazott pszichedelikus jammelés lesz. Nehéz ezt az albumot és úgy általában a két zenész eddigi munkáját nem a 60-as évek fényében nézni és nem feltenni a kérdést, hogy mi az a plusz, amit hozzá tudtak adni az azóta megöregedett garázs-rock zenei kínálatához. Hiszen ennyi erővel berakhatnánk egy korai Mothers of Invention vagy Stooges lemezt is nem beszélve a Sonics vagy a Standells munkásságairól. A válasz pedig talán az, hogy hiába a régmúlt - de nem elfeledett - idők eszközeit használva jutottak figyelemhez ezek a zenészek, mégis nem lehet véletlen, hogy egyáltalán figyelmet kaptak és igény van rájuk, hiszen zseniális módon sajátították el az általuk preferált stílus eszköztárát és minden kétséget kizáróan egy mai, modern interpretációját adják vissza a 60-as évek világának. 
 
Mymusic értékelés: 7/10
 
Ty Segall & White Fence – Hair (Drag City, 2012)
1. Time
2. I Am Not a Game
3. Easy Ryder
4. The Black Glove/Rag
5. Crybaby
6. (I Can't) Get Around You
7. Scissor People
8. Tongues
 
bognarp
 

 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky