3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2012. május 17. | bognarp

Varázs garázs: Ty Segall &White Fence lemeze 

Copyright:

Ty Segall &White Fence: Hair  | A San Franciscó-i Ty Segall az elmúlt években meglehetősen tevékeny volt az újabbnál újabb felvételek készítésében. Mostani kollaborációjával sokak álma vált valóra, ugyanis a szintén nyugati parti White Fence azaz Timothy Presley dalszerző-gitárossal társult, hogy újból megidézzék a 60-as évek szellemiségét egy drogokkal átitatott és széttorzított garázs-rock szeánsz keretében. 

Ty Segall tavaly megjelent Goodbye Bread című lemeze megmutatta, hogy milyen az ha Segall visszavesz a túlcsordult, tömény garázs-rockból és minden erejét a dalszerkezetek gondos megmunkálására fordítja. Egy új és virágzó oldalát ismerhettük meg Segall dalszerzői képességeinek ezzel az albummal, ami a 60-as évek szellemiségében olyan zenekarok holdudvarában fejti ki hatását, mint a Sonics, Standells vagy a Stooges. Azonban Segall tevékenysége egyáltalán nem csak a 60-as évek újra feltámasztásáról szól, inkább a korszak egy mai, modern interpretációjáról, ami elengedhetetlenül a korai garázs-rock eszköztárából és kellékeiből építkezik.
 A nagyon hasonló hangzással és eszközökkel dolgozó Timothy Presley szintén a 60-as évek mámorában tevékenykedik, ő azonban egyfajta Syd Barettes hálószobai magányban írja pszichedelikus pop balladáit, melyek egy kissé álmosabb és absztraktabb oldalát mutatják meg a korszaknak. Az hogy ők ketten mire képesek együtt az kérdéses volt, de mint ahogy arra számítani lehetett dalszerzői képességekkel mind két zenész bőven el van eresztve, így természetesen tökéletesen működő dalokban sincsen hiány. A hangszereket felosztva Ty Segall kapta a dobot és ritmus gitárt, Presley pedig a basszusgitár és gitár témákért felelős.
 
A két zenész különböző egyéniségéből egyenlő arányban kapunk részeket a dalok közben. A markánsabb, nagyobb hatással bíró, vadabb és mesterkéltebb Segall néhol egyértelműen kezébe veszi az irányítást és érezhetően előtérbe kerül a jelenléte, mint ahogy az a George Harrisont idéző albumkezdő Time című számban történik. White Fence szerepe is egyértelműen körülhatárolható, ha csak a The Black Glove/Rag c. számot nézzük: egy szép folkos pszichedelikus balladával indít, amiben hallhatóvá válik a Timothy Presley által preferált Barettes pop magánya, majd itt is egy idő után mintha Segall megelégelné a vánszorgó dalszerkezetet és fuzzos agyontorzított gitárnyűvésbe kezd az arra jellemző húzással. A két dalszerző különböző személyisége egy érdekes szimbiózisban tartja fenn a figyelmet mindvégig. Ez a kettőség egyáltalán nem hat furcsának, sőt rendkívül izgalmassá és változatossá teszi az amúgy lehet, hogy előbb-utóbb önismétlésekbe fulladó garázs idézést. Az album egyik legszebb pillanata a Scissor People őrülete, ami nagyon vagány gitárriffjeivel felvázol egy témát, majd később krautrockosan motorikus ütemre váltva mindkét gitáros elereszti amije van és őrült gitárszólókban és jammelésben csapják agyon az addig valamennyire konzisztens dalszerkezetet.
 
Ez azonban bevett szokássá válik az album vége felé, ugyanis az albumzáró Tongues is egy ilyesfajta elszállásra épül, aminek a vége szintén egy besavazott pszichedelikus jammelés lesz. Nehéz ezt az albumot és úgy általában a két zenész eddigi munkáját nem a 60-as évek fényében nézni és nem feltenni a kérdést, hogy mi az a plusz, amit hozzá tudtak adni az azóta megöregedett garázs-rock zenei kínálatához. Hiszen ennyi erővel berakhatnánk egy korai Mothers of Invention vagy Stooges lemezt is nem beszélve a Sonics vagy a Standells munkásságairól. A válasz pedig talán az, hogy hiába a régmúlt - de nem elfeledett - idők eszközeit használva jutottak figyelemhez ezek a zenészek, mégis nem lehet véletlen, hogy egyáltalán figyelmet kaptak és igény van rájuk, hiszen zseniális módon sajátították el az általuk preferált stílus eszköztárát és minden kétséget kizáróan egy mai, modern interpretációját adják vissza a 60-as évek világának. 
 
Mymusic értékelés: 7/10
 
Ty Segall & White Fence – Hair (Drag City, 2012)
1. Time
2. I Am Not a Game
3. Easy Ryder
4. The Black Glove/Rag
5. Crybaby
6. (I Can't) Get Around You
7. Scissor People
8. Tongues
 
bognarp
 

 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky