3426 zenekar 12455 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2012. május 17. | bognarp

Varázs garázs: Ty Segall &White Fence lemeze 

Copyright:

Ty Segall &White Fence: Hair  | A San Franciscó-i Ty Segall az elmúlt években meglehetősen tevékeny volt az újabbnál újabb felvételek készítésében. Mostani kollaborációjával sokak álma vált valóra, ugyanis a szintén nyugati parti White Fence azaz Timothy Presley dalszerző-gitárossal társult, hogy újból megidézzék a 60-as évek szellemiségét egy drogokkal átitatott és széttorzított garázs-rock szeánsz keretében. 

Ty Segall tavaly megjelent Goodbye Bread című lemeze megmutatta, hogy milyen az ha Segall visszavesz a túlcsordult, tömény garázs-rockból és minden erejét a dalszerkezetek gondos megmunkálására fordítja. Egy új és virágzó oldalát ismerhettük meg Segall dalszerzői képességeinek ezzel az albummal, ami a 60-as évek szellemiségében olyan zenekarok holdudvarában fejti ki hatását, mint a Sonics, Standells vagy a Stooges. Azonban Segall tevékenysége egyáltalán nem csak a 60-as évek újra feltámasztásáról szól, inkább a korszak egy mai, modern interpretációjáról, ami elengedhetetlenül a korai garázs-rock eszköztárából és kellékeiből építkezik.
 A nagyon hasonló hangzással és eszközökkel dolgozó Timothy Presley szintén a 60-as évek mámorában tevékenykedik, ő azonban egyfajta Syd Barettes hálószobai magányban írja pszichedelikus pop balladáit, melyek egy kissé álmosabb és absztraktabb oldalát mutatják meg a korszaknak. Az hogy ők ketten mire képesek együtt az kérdéses volt, de mint ahogy arra számítani lehetett dalszerzői képességekkel mind két zenész bőven el van eresztve, így természetesen tökéletesen működő dalokban sincsen hiány. A hangszereket felosztva Ty Segall kapta a dobot és ritmus gitárt, Presley pedig a basszusgitár és gitár témákért felelős.
 
A két zenész különböző egyéniségéből egyenlő arányban kapunk részeket a dalok közben. A markánsabb, nagyobb hatással bíró, vadabb és mesterkéltebb Segall néhol egyértelműen kezébe veszi az irányítást és érezhetően előtérbe kerül a jelenléte, mint ahogy az a George Harrisont idéző albumkezdő Time című számban történik. White Fence szerepe is egyértelműen körülhatárolható, ha csak a The Black Glove/Rag c. számot nézzük: egy szép folkos pszichedelikus balladával indít, amiben hallhatóvá válik a Timothy Presley által preferált Barettes pop magánya, majd itt is egy idő után mintha Segall megelégelné a vánszorgó dalszerkezetet és fuzzos agyontorzított gitárnyűvésbe kezd az arra jellemző húzással. A két dalszerző különböző személyisége egy érdekes szimbiózisban tartja fenn a figyelmet mindvégig. Ez a kettőség egyáltalán nem hat furcsának, sőt rendkívül izgalmassá és változatossá teszi az amúgy lehet, hogy előbb-utóbb önismétlésekbe fulladó garázs idézést. Az album egyik legszebb pillanata a Scissor People őrülete, ami nagyon vagány gitárriffjeivel felvázol egy témát, majd később krautrockosan motorikus ütemre váltva mindkét gitáros elereszti amije van és őrült gitárszólókban és jammelésben csapják agyon az addig valamennyire konzisztens dalszerkezetet.
 
Ez azonban bevett szokássá válik az album vége felé, ugyanis az albumzáró Tongues is egy ilyesfajta elszállásra épül, aminek a vége szintén egy besavazott pszichedelikus jammelés lesz. Nehéz ezt az albumot és úgy általában a két zenész eddigi munkáját nem a 60-as évek fényében nézni és nem feltenni a kérdést, hogy mi az a plusz, amit hozzá tudtak adni az azóta megöregedett garázs-rock zenei kínálatához. Hiszen ennyi erővel berakhatnánk egy korai Mothers of Invention vagy Stooges lemezt is nem beszélve a Sonics vagy a Standells munkásságairól. A válasz pedig talán az, hogy hiába a régmúlt - de nem elfeledett - idők eszközeit használva jutottak figyelemhez ezek a zenészek, mégis nem lehet véletlen, hogy egyáltalán figyelmet kaptak és igény van rájuk, hiszen zseniális módon sajátították el az általuk preferált stílus eszköztárát és minden kétséget kizáróan egy mai, modern interpretációját adják vissza a 60-as évek világának. 
 
Mymusic értékelés: 7/10
 
Ty Segall & White Fence – Hair (Drag City, 2012)
1. Time
2. I Am Not a Game
3. Easy Ryder
4. The Black Glove/Rag
5. Crybaby
6. (I Can't) Get Around You
7. Scissor People
8. Tongues
 
bognarp
 

 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. február 14.

A 2. félidőt hozták a fiúk | Our Last Night

Our Last Night – Overcome The Darkness (2019) | Kicsit talán elhamarkodott képet alkottam tavaly a Let Light Overcome-ról, de védelmemre legyen mondva, hogy akkor még szó nem volt arról, hogy lesz második fele is az anyagnak. Viszont az Overcome The Darkness megérkezett, rám rúgta az ajtót és kicsit még el is varázsolt. Tovább

2020. február 8.

Hátra arc! | Sleeping With Sirens

Sleeping With Sirens – How It Feels To Be Lost (2019) | Kellin Quinn azt ígérte, hogy végre egy keményebb, a banda aranykorához jobban hasonlító, rockosabb albumot kapunk, mert a Gossip volt. Ez egy nagyon szép fogadkozás, csak mivel a Gossip nettó pop volt, kicsit mégis féltem ettől a kijelentéstől. Végül aztán csak igazat mondott Mr. Quinn, de ettől még ne kezdjünk örömtáncot járni. Tovább

2020. február 4.

A kis béna | Andrew Baena

Andrew Baena - Bury The Hatcet (2019, EP) | A youtuberek korát éljük, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már lassan mindegyiknek van saját dala, EP-je, lemeze, videóklipje vagy bármije, ami a zenéhez köthető – még ha nem ért hozzá, akkor is. Szóval az is tény, hogy ezek közül nagyon kevés az értékelhető produktum, ezért baromi meglepő, hogy az egyik ilyen tavaly Andrew Baena nevéhez fűződik. Tovább

2019. december 20.

Érzelmi hullámvasút | Acres – Lonely World

Acres – Lonely World 2019 | Bár már 2011 óta aktív bandának számít az angliai Acres, mégis 2019-ig kellett várni a nagylemezes debütálásra. Ez az idő kellett ahhoz, hogy addig érleljék a srácok a dalokat, amíg egy érzelmi atombomba erősségével tudják ránk szabadítani a Lonely World-öt. Jelentem, sikerült! Tovább

2019. december 17.

Gondolkodj! - Stray From The Path – Internal Atomics

Stray From The Path – Internal Atomics 2019 | Kilencedik lemezét gurította piacra a new yorki illetőségű Stray From The Path idén, az Internal Atomics pedig minden, amiért valaha is hallgattuk ezt a bandát. A keménység, a düh, a harag, a szövegek, az energia, a hangzás, a kreatív zenei megoldások, a változatosság… egyszerűen minden annyira a helyén van, hogy nehéz lenne belekötni. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky