Coldplay: Mylo Xyloto | A 2011-es év minden bizonnyal egyik legjobban várt lemeze a Chris Martin celeb-énekes fémjelezte Coldplay, „Mylo Xyloto” című lemeze, amelynek címének hallatán tulajdonképpen csak annyi jutott eszembe, hogy „Miii vaan?”, de aztán rá kellett jönnöm, hótmindegy, milyen nevet adnak a gyereknek, ha szép és rendben van az énekhangja is.
Vannak szerencsés csillagzat alatt megfogant zenekarok, amely az angol Coldplay-re valahogy hatványozottan érvényes. Ezek a srácoknak az entreé-ja is olyan volt, amiről sokan csak álmodozhatnak, hiszen a 2000-ben megjelent első nagylemezük, a „Parachutes” annyi remek slágert szállított, hogy sok zenésznek egy egész karrierjébe kerülne, míg eddig eljutna. Akkor a „Yellow” és a „Trouble” ütött a legnagyobbat, de remek dal volt a „High Speed” is. Anno a „Yellow” című dalhoz készült klip is előre jelezte, hogy ezek a srácok tudnak valamit, hiszen egy egyszerű geget használtak, a hajnali tengerpartot, ahol is maga a Nap kelt fel a dal végére. Giccses-giccses, de a dal erős és valami újat adott akkoriban. Konkrétan rongyossá hallgattam azt a cédét akkoriban.
A Rush of Blood to the Head (2001)
Ezek a fiúk a kezdeti gyors elismertség után, nem leálltak, hanem durván rátettek még egy lapáttal, és pihenés helyett azonnal, egy év után 2001-ben kiadtak egy újabb nagylemezt, a „A Rush of Blood to the Head”-et, mely a szakma elismerését is kivívta, mert két Grammy-díjat is besöpört, ami azért nem rossz teljesítmény egy olyan világban, ahol a legnagyobb sikere a következőknek volt: t.A.T.u., Scooter, Mariay Carey, Janet Jackson és akkor Bereczky Zoltánról még nem is beszéltünk. Szerencsére akkoriban azért az alternatívabb vonal is erősödött, hiszen olyan bandák erősítették a mezőnyt, mint a System of a Down, a Gorillaz, a Muse és akkoriban jelent meg a Depeche Mode „Exciter” című zseniális lemeze is. Szóval a Coldplay ebben a mezőnyben lett egyik pillanatról a másikra, bamba arcú kiskölyök zenekarból, angol importcikk.
X&Y (2004)
A nagy turnézás nem volt annyira jótékony hatással a Coldplay nagylemeztermésére, de van erre példa máshol is. Például, hogy mást ne mondjak, a Thirty Seconds To Mars az első két album kisebb sikere után nagyott robbantott a „This Is War” (2009) lemeze óta tulajdonképpen megállás nélkül turnézik, és az már tulajdonképpen 2 éve tart. Na, mondjuk azok a srácok meg is kattantak már ebben a nagy sikerhajhászásban, és úgy nyilatkozgatnak, hogy lehet, érdemes lenne az egészet abbahagyni, annyira kezdenek kiborulni. Hogy a Coldplay mennyire kattant meg, azt nem tudjuk, mindenesetre a közönség nem esett annyira hasra az „X&Y”-onon, még akkor sem, ha az a lemez szállította a remek „Speed Of Sound”-ot. De arról is kezdett hírhedt lenni a banda, hogy több dala plágium. Több per is indult a csapat ellen, amely, még ha ki is derült, nem volt igaz, mindenki úgy kezdte el kezelni őket, hogy valahol ez azért tulajdonképpen mégis igaz.
Viva la Vida or Death and All His Friends (2006)
A „Viva la Vida” megjelenését egy tulajdonképpen szokványos sajtókampány előzte meg. Pataki Attila szokta mindig azt nyilatkozni a kétszázadik lemeze megjelenése előtt, hogy az eddigiek tulajdonképpen kurvára semmik voltak, de bezzeg ami majd most jön, na az lesz a tuti és minden idők legjobb zenéje. Ezek után meg persze megjelent egy, az eddigieknél is hallgathatatlanabb lemez. Persze attól függ, honnan és kinek a szemével nézzük. Nos, a Coldplay azért nem Edda, így ők csak azt ígérték, hogy valami újra készülnek. Volt mindenféle nyilatkozat is, majd kijött egy klip a „Violet Hill”, amitől azért senki sem szarta össze magát, de már érezhető volt némi változás az addigi Coldplay hangzáshoz képest. Aztán kijött a „Viva la Vida” és valahogy tényleg kicsit más volt minden. Annyira nagy hatású lemez lett, hogy tulajdonképpen az egész világot maga mellé állította. A zenekar végig turnézta Európát és mindenhol őrületes fogadtatása volt, majd fokozták az őrületet, amikor kiadtak egy „Viva la Vida” klónt a „LeftRightLeftRight” című lemezt, amelyen egy-két ismert dal mellett, néhány újjal is megajándékoztak minket. A „Viva la Vida” turnéját volt szerencsénk Magyarországon is látni 2008 szeptemberében.
Mylo Xyloto
A „Mylo Xyloto” című lemezt ugyanolyan ritmusú kampány előzte meg, mint a 2006-os „Viva la Vida”-t. Egyszercsak elkezdtek záporozni a Coldplay hírek, majd arról beszéltek, hogy új lemez jön, majd már meg lehetett tudni a címét és végül kidobtak egy dalt is a piacra. Ez a dal az „Every Teardrop Is A Waterfall” volt, amely azonban csöppet sem volt rossz hatással senkire, min t anno a „Violet Hill”. Sőt! Inkább olyan dal volt, mintha tulajdonképpen a „Viva la Vida” egyik betétje szólna. Később kijött a „Paradise” című dal is, így már szinte teljes volt a marketinges kiszivárogtatás. Jöhetett a lemez!
Jött is! Az első dal – ha a bevezető „Mylo Xyloto-t nem vesszük – tulajdonképpen meg is adja ennek az erős lemeznek az alapját, hiszen a „Hurts Like Heaven” egy irtó jó, domináns dal, így nem is véletlen, hogy 2011-ben már az összes Coldplay koncert ezzel a dallal kezdődött. Vannak dalok az ember életében, amelyekre azt mondja, hogy basszus ez egy nagyon jó dal, és ennek lendületén ki sem veszi a cd-, vagy az mp3- lejátszóból, míg meg nem unja. Számomra több ilyen dal is létezik, mint például a Tears For Fears „Break It Down Again”-je, vagy mondjuk a U2 "Discotheque" vagy a Simple Minds „Belfast Child” című dala, esetleg Peter Gabriel „Digging In The Dirt”-je és a Double „The Captain of Her Heart”-ja, de a Coldplay is adott néhány ilyet, úgy mint a „Yellow”, a „High Speed” a „Speed of Sound”, a „Strawbery Swing” és most a „Hurts Like Heaven”. Nagyon-nagyon jó dal!
A következő „Paradise” már ismerős lehetett a rádiókból és a videó megosztókból és elégedettek is lehetünk.
Az egész lemezt végiglengi egy pozitív életérzést sugalló hangulat, az első pillanattól kezdve az utolsóig. Olykor feltoppan egy-egy dal, amely még a kezdeti Coldplay-időket idézi, mint például a „Paradise” vagy az „Us Against The World”, amely gitározós, dalolgatós – szinte dúdolgatós – világával nosztalgiát ébreszt bennünk. Aztán meghalljuk a „Charlie Brown”, vagy az „Every Teardrop Is A Waterfall”, vagy a „Don’t Like It Break Your Heart” dallamát, melyek tulajdonképpen a „Viva la Vida” világát idézik.
Kicsit olyan, mintha a Coldplay lusta lenne dalokat írni és a régebbi számok alapjaihoz nyúlva, kicsit alakítva rajtuk, új szöveggel egyfajta slágergyárat tartana fenn, így kevesebb energiát használva újabb formák kialakítására. Ezt amúgy én nem bánom, mert ezek a lemez legjobb zenéi. Az utolsó előtti „Don’t Like It Break Your Heart” ráadásul engem a „Transpotting” című film végkifejletet lebonyolító slágerére emlékezetet, az Underworld „Born Slippy” című dalára. Ezt a dalt én a lemez „cselekményének” főpontjának tartom, amely után tulajdonképpen már csak a főcímre van szükség, a stáblistával. Az utolsó „Up With The Birds” ezt a szerepet is tölti be, még ha önmagában is egy kiemelkedő dal. A koncerten majd mégsem erre fognak minden valószínűség szerint madarat röptetni.
A Coldplay „Mylo Xyloto” lemeze végig pozitív szuggesztióival egy olyan alkotás, amely talán egyfajta jel, hogy érdemes felemelt fejjel járni, egy olyan időszakban és világban, amikor sokkal, de sokkal nagyobb a baj, a kiközösítés és szegénység által okozott letargia, mint a mi életünkben bármikor is. A Coldplay kér, hogy szakadjunk el a gyűlölettől és legyünk elfogadóbbak és megsúgja, hogy a szerelem is egy érzés, ami ráadásul még jó is.
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… A continua
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... A continua
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. A continua
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. A continua
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. A continua
