2008. december 1.

Szájhúzás igen, rock and roll nem - Guns N’ Roses: Chinese Democracy

Guns N’ Roses: Chinese Democracy | Sokat kellett várni rá (14 évet), de idén végre megérkezett: november utolsó hetében megjelent Axl Rose tizennégy dalt tartalmazó tákolmánya, a ’Chinese Democracy’. De hová tűnt a Guns N’ Roses?

Szakadt Aerosmith-imitátorként indultak a nyolcvanas évek derekán, majd nemes egyszerűséggel lesöpörték Steven Tyleréket, hogy a kilencvenes évek elején elkészíthessék monumentális főművüket. Ezután viszont leeresztett a banda, a zenészek pedig – kettő kivételével – szétszéledtek. Na, vajon melyik együttesről van szó?

Természetesen a Guns N’ Roses-ról, melynek tagjai összesen kétszer erőltették meg magukat igazán: először 1987-ben (’Appetite For Destruction’), másodszor pedig 1991-ben (’Use Your Illusion I-II’). A főnök, Axl Rose, azonban nem bírt magával, és a kilencvenes évek közepére sikerült is szétvernie a zenekart. Lelécelt Slash, a gitármágus – a dalszerző-ritmusgitáros, Izzy Stradlin már korábban megpattant –, majd Duff McKagan basszer és Matt Sorum dobos is bedobta a törölközőt.

Maradt tehát a nagy semmi, melyből Axlnek építkeznie kellett. Az énekes körül csak úgy jöttek-mentek a kétségtelenül kiváló zenészek – elsősorban a gitárosok: Axl mellett megfordult a Jane’s Addiction-ből és a Red Hot Chili Peppers-ből ismert Dave Navarro, valamint a különc zseni, Buckethead is. A nagy mozgolódás első – és 2008-ig egyetlen – hivatalos eredménye az ’Oh My God’ című dal lett 1999-ben: a nóta hallatán rá se lehetett ismerni a Gunsra, ráadásul Axl sem hozta a formáját.

Nos, az ’Oh My God’ gépies, „modern” irányvonala a ’Chinese Democracy’-n is erőteljesen érződik. A nyitó címadó dal egyperces tökölés után igencsak beindul ugyan, ám nyers riffek helyett leginkább ipari zajokra emlékeztető gitártémákat kapunk. A lemez keményebb számait ugyanez jellemzi, innentől kezdve pedig már csak abban bízhatunk, hogy egy-két nóta talán még ezzel a hangszereléssel is megállja a helyét. Szerencsére a harmadik pályán érkező ’Better’ ilyen: Axl kiválóan énekel (mind a versszak, mind a refrén egyszerűen tökéletes), és a hangszeres témák is nagyon erősek. A szólót nagy valószínűséggel Buckethead játszotta fel, ennek megfelelően egy jó kis tekerést kapunk az arcunkba.

A további nótákkal azonban komoly gondok vannak: egyszerűen nem ragadnak meg az ember agyában. Axl teljesítményére nem lehet panasz, a virgázáshoz szokott (és abban valóban zseniális) gitárosok keze nem igazán áll rá a rock and rollra. Axl valószínűleg nem is ezt akarta, de a keményebb dalok így, némi túlzással, olyanok lettek, mint egy-egy közepes Marilyn Manson-nóta – persze Axl hangjával, valamint a kötelező gitárszólókkal.

A lassabb dalokkal viszont nincs semmi probléma, bár a ’Street Of Dreams’-ről elsőre azt hiheti az ember, hogy egy Queen-szám feldolgozása, ennek ellenére mégis működik a dolog. Nem rossz a ’Sorry’ sem, de a zúzósabb részeket is tartalmazó ’There Was A Time’-ot sajnos sikerült hazavágni egy borzadályos refrénnel. Érdekes pontja a lemeznek a ’Madagascar’, mely a klasszikus ’Civil War’-ból is tartalmaz néhány foszlányt. Ez azonban csak a szívünket fájdítja, akárcsak az, hogy a korong iszonyatosan hosszú, ennek megfelelően a végére alaposan le is ül – néhány dalt simán lehagyhattak volna róla.

Félreértés ne essék: a ’Chinese Democracy’ egyáltalán nem hallgathatatlan, sőt. Pechünkre azonban Guns N’ Roses név alatt jelent meg, így az album végére érve jogosan húzzuk a szánkat. Egy ’Appetite For Destruction’ és két ’Use Your Illusion’ után egyszerűen sokkal többet vártunk – még úgy is, hogy mindannyian jól tudjuk: az eredeti felállásból mára csak Axl maradt hírmondónak (igen, itt van még az 1990 körül beszállt billentyűs, Dizzy Reed is – de minek).

Hiába, a rock and rollt Slash-nek és Izzy-nek találták ki, nem pedig Ron Thalnak és Bucketheadnek. Ők másban verhetetlenek, de sajnos pont ezt prezentálják a ’Chinese Democracy’-n. Lehet, hogy Axl szerint ma ez kell, de én inkább visszarakom a ’Welcome To The Jungle’-t vagy a ’Back Off Bitch’-et.

Mindezek ellenére mindenki nyugodtan tehet egy próbát a ’Chinese Democracy’-vel: ha nem új ’Paradise City’-ket és ’You Could Be Mine’-okat várunk, akkor akár még el is lehetünk egy darabig a lemezzel.

burlesque

A MyMusic értékelése: 6/10

Számlista:

1. ’Chinese Democracy’
2. ’Shackler’s Revenge’
3. ’Better’
4. ’Street Of Dreams’
5. ’If The World’
6. ’There Was A Time’
7. ’Catcher In The Rye’
8. ’Scrapped’
9. ’Riad N’ The Bedouins’
10. ’Sorry’
11. ’I.R.S.’
12. ’Madagascar’
13. ’This I Love’
14. ’Prostitute’

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

offical nyuszi	2008. dec.. 8.  12:14	3
Szerintem is van rengeteg olyan zkar, aki maradandót alkot túl a 40-en, nézhetjük Bowie-t is, sajnálom, hogy a g'n'r egyenlőre nem tette ezt. Nem vagyok elfogult slash & co-val, de az ő dolgaikban megmaradt a nyersesség, bár sok töltelék van mind a snakepitben mind a revolverben is. A korszerűség pedig nem dollármilliók kérdése szerintem... A jane's- ben az alkotói kemikália megmaradt, hiszen ott volt navarro és stepney is, egyébként a strays-t jobban bírom a koraiaknál is...:)

burlesque	2008. dec.. 4.  17:41	2
Hát igen, de pl. a Jane's Addiction miért tudott egy modern, XXI. századi, de mégis tökös albumot kiadni 2003-ban ('Strays')? Lehet ezt úgy is csinálni, ahogy ők.

offical nyuszi	2008. dec.. 4.  10:09	1
Szánalmas. Letöltöttem, meghallgattam, letöröltem. Mert olyan, mint amikor egy valamikor volt csillag úgy véli érti a XXI. századot... Nos nem. Az AC/DC pont attól hiteles, hogy lesz*ják a trendeket csak csinálják a dolgukat. Viszza Slash-t és Izzy-t, mert különben Aradszky lászló lesz waxlrose-ból...

Teljes fórum