2008. szeptember 4. | déka

Banda, amely mintha abba se hagyta volna - The Verve

The Verve: Forth | Van abban valami médiaorentáltság, ha az ember kijelenti bandájáról, hogy előbb látják a Beatlest újra együtt a színpadon, mint őket. Két évvel Richard Ashcroft eme rosszízű nyilatkozata után és majd tíz évvel a csúcson bekövetkezett felbomlásuk után újra együtt a Verve. Az új lemez pedig, úgy szól, mintha abba sem hagyták volna.

No persze, ha vitriolosan akarnánk fogalmazni, azt is mondhatnánk, már kicsit elavultak a mai elvárásokhoz. Ez azonban nem lenne teljesen igaz. A világsikert meghozó Urban Hymns már önmagában popularistább volt első két – megjegyzem, zseniális – lemezükhöz képest.

A negyedik munka, a Forth (mely az „előrelépés” és a „negyedik” szóra is vonatkoztatható szójáték lehet), pontosan a fent említett első időszakhoz lép vissza. Végső soron a nagy előrelépegetésben hátrafelé sikerült eljutni. Ez persze, nem jelenti azt, hogy ez az anyag gyengébb lenne, mint az eddigi Verve lemezek.

Ami azt illeti, talán a sokéves zenészmúltnak köszönhetően, a Forth-on egyesíteni tudták az Urban Hymns és a megelőző munkák (A Storm In Heaven (1993), Northern Soul (1995)) előnyeit. Az Urban slágeressége és profetikus hangneme a másik kettő pszichedléiájával és - egyes dalokban – egyszerűségével keveredik a jelen kiadványon.

Persze, Ashcroft még mindig bámulja poros cipője orrát, és szomorú arccal még mindig meg akar minket menteni. Mintha csak azért oszlottak volna fel ’99-ben, hogy most visszatérhessenek és Illés lángoló szekerén a mennybe vágtassanak. Így teljes a Verve-história. Baj csak egy van ezzel; a korszellem – nem mintha máskor ez nem így lett volna – nem kedvez az Ashcroft-féle poéta-messiásoknak.

Amellett, hogy még most is minden valamirevaló britpop-rajongónak végigfut a hátán a hideg, amint ez a bús tekintetű pacsirta elkezd énekelni, Nick McGabe csodaszép gitárhurkai sem koptak az évek során, és a ritmusszekció is hozza a várt szintet, valami hiányzik. Az az eredeti hang, amivel a kilencvenes években oly nagyot arattak, most kicsit halkabban szól.

A sajtó azonban elájult a Forth-tól – érthető is; a tíz év után visszatérő muzsikusok nagyon kis százaléka képes ilyen színvonalú anyaggal újra a közönség elé állni. Mert ugye bevallhatjuk; a lemez tíz dalából legalább öt igen kiváló popdal, három erős ujjgyakorlat, a maradékot meg még mindig el lehet hallgatni utazgatás közben.

A Sit and Wonder erős és eredeti indítása után rögtön a kislemezes dal Love is Noise hullámzik fejünk fölé. A Rather Be szvsz a lemez egyik lejobb nótája és egyben Ashcroft ars poeticája is („in a world full of confusion…but i`d rather be here than be anywhere”), a Judas emiatt, rögtön utána meglehetősen sután szól.

A Numbness igen lassú, mégis meglehetős hangorkánnal juttatja érvényre nézeteit, míg az I See Houses (ez a másik kiemelkedő pont) éppen ellenkezőleg, törékenységével tüntet (ennek legtisztább fokmérője talán Ashcroft remek billentyűzése a dalban). Az is nagyon érdekes, hogy a lemez húzódalainak szerzője a frontember. Remélhetőleg ebből nem lesz egy újabb egocsata.

A Noise Epic nekem kissé céltalan, mintha a dEUS-t a BRMC-vel kevernénk, miközben tudjuk, úgysem tudunk annyit letenni az asztalra, mint a fent említettek, mivel nem miénk a stílus. Nem kell azonban elkeseredni, a Valium Skies a legszebb brit hagyományokra építve korrigál, a Columboban lubickol a formáció, a záró Appalachian Springs pedig méltó befejezése az útnak, pont a nagybetűs mondanivaló i betűjén.

Kinek kell viszont ez a vetítés a szebb világról? Ki elég befogadó a prédikációkhoz? Kiről nem pereg le Ashcroft bölcselkedése? Sajnos még mindig olyan világban élünk, ahol nincs szükség az oltogatásra, anélkül is van elég bajunk. Ha meggyőzni nem is tudnak minket, hogy éljünk jobban, azt még mindig sikerül keresztül vinniük, hogy inkább itt legyünk (Rather Be) és ne máshol. Itt, az ő táborukban.

A Forth-ról első hallgatásra úgy tűnik, hogy csak homályos tekintetű merengés, visszatekintés a régi szép időkre, mely végül formagyakorlatokban válik kézzelfoghatóvá, többszöri áttekintés után azonban felsejlik előttünk egy teljesen új korszak, és elkezdünk reménykedni, hogy a lemez sikere után (mert ez a siker már most garantált) a Verve megpróbál ezúttal nem felbomlani.

A MyMusic értékelése: 8/10

déka

The Verve: Forth (2008. augusztus 25. 10 szám – 64:22 Parlophone / On Your Own Records / EMI)

1. "Sit and Wonder" - 6:52
2. "Love Is Noise" (Richard Ashcroft, The Verve) - 5:29
3. "Rather Be" (Ashcroft) - 5:38
4. "Judas" - 6:19
5. "Numbness" - 6:35
6. "I See Houses" (Ashcroft) - 5:37
7. "Noise Epic" - 8:14
8. "Valium Skies" (Ashcroft) - 4:34
9. "Columbo" - 7:30
10. "Appalachian Springs" (Ashcroft) - 7:34