2008. április 22. | déka

Klasszikusok | Queen: A Kind Of Magic

Egy Hattori Hanzo pengét csak a többi Hanzo karddal lehet összehasonlítani, a világ más kardjaival nem -hangzik el a Kill Bill-ben. Hasonlóan állunk a Queen „A Kind Of Magic” című albumával is.

Habár hőseink nem a fent említett kardos film zenéjét szolgáltatják ezen a lemezen, hanem egy másikét, a Highlander betétdalait, itt sem tértek el a jól bevált hangzástól, és ahogy a ’85-ös Live Aid-et előadói szempontból lopták el, úgy ezt sem lehet tisztán „original soundtrack”-nek nevezni. A Highlander amúgy egy iszonyúan népszerű, mondhatni kultikus alkotás, kis hazánkban pedig (egy igen szerencsétlen magyar fordítás eredményeként) „Hegylakó” címmel ismerhettük meg (vicces, hogy amennyire pontatlan a fordítás, annyira lopták el Mercuryék is a lemezt). Az ’A Kind of Magic-en ugyanis tizenkét számból mindössze hat dal készült ténylegesen a filmhez, igaz, a bónusz anyag éppenséggel a Friends Will be Friends mellett, két filmes szám újragondolása (A Kind of Magic, Who Wants to Live Forever).

1986-ban, mikor kiadták, már tizenhat éves volt a zenekar, mögöttük volt a legendás Night at The Opera, a Bohemian Rhapsody-val (1975), és az amerikai piacra betörő ’77-es News of The World is (We’re the Champions, We Will Rock You), majd a ’80-as évek eleji zenei váltáson is átestek. Korábban rémüldöztek a szintitől, aztán a másik végletben R&B illetve funk jellegű nóták születtek (Another One Bites The Dust - 1980), mindez totális szinti-groove alapokon (Hot Space – 1982 – mely hatalmas bukás volt).

A nagy visszatérés aztán nem sokat váratott magára, 1984-ben (The Works) a Radio GaGa, az I Want To Break Free, és az It’s a Hard Life tarolt a listákon, az együttes mégsem érezte jól magát; részben a lemez amerikai sikertelensége, részben a konstans fikázás miatt, amit kénytelenek voltak elszenvedni venezuelai illetve dél-afrikai koncertjeik miatt. A Live Aid-del jóvátették a hibát, a zenei reputáció további javítgatására (és Russel Mulcahy kérésére) pedig 1986-ra megszületett az ’A Kind of Magic.

A kérdés már csak az, hogy a „világ első fasiszta zenekara” hogyan jutott el odáig, hogy a mikrofonállványt és saját hangerejét megfelelő harci alkalmatosságnak tartó Freddie Mercury végső csatát vívjon a halhatatlan Connor McLeod-dal? Minden bizonnyal remekül növelték a fordulat bekövetkezését az olyan tényezők, mint a Queen kissé csökkenő népszerűsége (ami nem vészes, mert – kimondhatjuk – volt miből veszíteni), illetve a banda látványcentrikus, energikus stílusa, és a tagok nagyszerű dalszerzői kvalitásai (különösen a himnikus jellegű nóták területén), Russel Mulcahy rendező masszív Queen-rajongásáról nem is beszélve.

Az album első száma rögtön egy filmzene, bár nem a Hegylakóé – végül a Vasmadarakba került be – a One Vision, amit közvetlenül a Live Aid után adtak ki kislemezen, felbuzdulva a sikeren. Emiatt is megrótták őket, mondván a hírverést akarják csak meglovagolni, és sokan azzal jöttek, hogy a dal elején hallható eltorzított szöveg sátánista üzeneteket tartalmaz, pedig csak az szól, hogy „God works in mysterious ways.”. Végül koncert-kedvenc lett belőle, köszönhetően a kezdő, igen húzós gitár-riffnek és a vicces befejezésnek („gimme fried chicken”). Többen is feldolgozták, a Laibach például egy náci indulót csinált belőle.

A címadó "A Kind of Magic" gyerekkoromban mindig a konyakos meggy reklám alatt szólt, ezért sokáig nem tudtam elvonatkoztatni ettől az élménytől, és utáltam a számot. Nyilván azért választották marketing célokra, mert olyan elképesztő sikere volt. És valóban. Van benne valami megfogó. Apró, okosan kitalált részekből építkezik (a híres basszusfutam, a trükkös-kapós gitárjáték), melyek egyben hatnak igazán. Külön-külön talán nem is tetszenének. Ez is mutatja az együttes összeérettségét, ugyanis a dal nem egy szerző tollából ered, ahogy addig megszokhattuk.

Az erős kezdés után még erősebb kétségbeesésbe kergetnek minket a két következő számmal; a One Year of Love filmzene, romantikus dallamával még talán elviselhetőbb (bár Mercury picit modoros, a saxofon pedig tényleg túlzás). Viszont a Pain is So Close To Pleasure maga a mámor azok számára, akik szeretik a minden tartalmat nélkülöző gumipop-ot, ami már alapból úgy szól, mintha egy (gyanúsan könnyű) rózsaszín műanyag mobiltelefonra midi-sítettették volna, rögtön a célnak megfelelően. Mercury akkora falzettben énekel, hogy minden jóérzésű embernek elmegy az életkedve.

A hibák jóvátételére (?) szól ezután a Friends Will be Friends, mely nagy összeborulós sláger, baráti összejöveteleken, csapatépítő tréningeken gyakran hallhatjuk (akár a We’re the Champions-t a focimeccsek végén). Az igazi jóvátételi díj azonban nem ez, hanem a következő filmzene, a Who Wants to Live Forever.

Brian May agyából pattant ki ez a téma, mikor azt a részt látta a filmből, ahogy a hegylakó kivénhedt csaja meghal végelgyengülésben. A nagyon megindító jelenetet, és üzenetét („miért éljek örökké, ha a szeretteimet így mindig el fogom veszíteni?”) kiválóan foglalta dalba. Azért nagyszerű ez a nóta, mert az elsőre nyálasnak tűnő történethez igazán érzékenyen nyúltak hozzá, szép melódiavezetés, semmi affektálás, Mercury is pontosan és mértékletesen ad elő.

Ezután a Gimme the Prize csap le hallószerveinkre. Tulajdonképpen a Princes of the Universe társdalának tekinthető. Alcíme (Kurgan’s Theme), és dalszövege is utal arra, hogy itt ugyanazt a témát kapjuk, csak Kurgan (a film irtó gonosz hőse, a hegylakó ellenfele) szemszögéből, egy sokkal erőszakosabb indításból. May skót dudát utánzó gitárjánál a középrészben kicsit lovagmetal fílingje támad az embernek, összességében véve azonban ez egy brutális rockszám. Ütős riffek, húsbavágó ének. A tökéletes interpretáció.

A Don’t Lose Your Head kicsit szintipop-osabb, de nem könnyed darab. Az elsőre teljesen adekvátnak tűnő szöveg (bár elhangzik a filmben) nem kapcsolódik annyira egyértelműen a mozihoz. Roger Taylor dobos írta, John Deacon-nek ajánlva ezt a számot, miután azt egy mámoros éjjelen ittas vezetés miatt megbüntették. Annak ellenére, hogy pop, meglepően pontos felvezetőnek bizonyul a záró Princes of The Universe elé.

Ez a lemezen az egyetlen olyan szám, amit Freddie Mercury teljesen egyedül írt, kőkemény pörgős gitártémáját May-nek pontról-pontra kellett lejátszania az ő utasításai alapján. Meg is értem. Az összes Queen szám közül talán ennek (és a We Will Rock You-nak) van a legelvetemültebb gitárszólója a középrészben. Már ha lehet középrészről beszélni ebben az esetben. A teljesen szabdalt szerkezet és a húzós, húrokat nem kímélő témák egy pontosan méretezett prog metal számmá varázsolják a film (és később a sorozat) főtémájául szolgáló mesterművet. A jellegzetes kórushangzás persze itt is felfedezhető. Aki azt hiszi azonban, hogy a háttérben rémisztően szóló kitartott hangzatokat egy olyan „izés…carmina burana”-s profi csapat állítja elő, téved. A mély tartományokat May (milyen találó…), az energikus közepet Mercury, a magas hangokat pedig Roger Taylor produkálta, saját kis házi kórusukban.

Érdekes, hogy a kritikusok ezt sem szerették nagyon, mégis a banda legsikeresebb turnéját eredményezte a lemez. Csak Európában 1 millióan nézték meg őket, a brit toplistán pedig, ahol megszerezték az első helyet a címadó dallal, hatvanhárom hétig sikerült fent maradniuk. 

Összegezve azonban, ezzel a lemezzel is az történt, mint ami a legtöbb kései „Queen-dologgal” szokott lenni. Először kajakból fikázzák a kritikusok, aztán mindig kimondják, hogy anno milyen alulértékelt volt, és hogy végül is mennyire előremutató, és jó, és a számok is, amik fel sem kerültek a toplistára (kivéve a címadót), koncert-kedvencek lesznek. Mercury ezt egy személyben testesíti meg. Őt is már csak halála után ismerték el a kritikusok. Szexuális utalásai, melyeket annyira botrányosnak tartottak, utólag visszanézve mennyire jó húzások voltak, ugye. Mindenki így van a Queen lemezekkel. Elsőre szívod a fogad, másodjára kezded értékelni, és miután háromszor meghallgattad, már nem tudsz tőle szabadulni. Halhatatlanná válik.

déka

A MyMusic értékelése: 7/10

Queen: A Kind Of Magic (1986. június 3. 12 szám – 53:35, EMI/Parlophone (UK), Capitol/Hollywood Records(US))

1. One Vision (Queen) – 5:10
2. A Kind of Magic (Roger Taylor) – 4:24
3. One Year of Love (John Deacon) – 4:26
4. Pain Is So Close to Pleasure (Freddie Mercury/Deacon) – 4:21
5. Friends Will Be Friends (Mercury/Deacon) – 4:07
6. Who Wants to Live Forever (Brian May) – 5:15
7. Gimme the Prize (Kurgan's Theme) (May) – 4:34
8. Don’t Lose Your Head (Taylor) – 4:38
9. Princes of the Universe (Mercury) – 3:32
10. Forever - 3:20
11. One Vision - 6:28

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Remarques

gallileo	2008. okt.. 30.  14:41	4
Biztos, hogy Freddie van a felső három fotón?

gallileo	2008. okt.. 29.  21:25	3
"Érdekes, hogy a kritikusok ezt sem szerették nagyon, mégis a banda legsikeresebb turnéját eredményezte a lemez. Csak Európában 1 millióan nézték meg őket, " Hát igen, mivel csak Európában volt turné máshol senki sem látta 86ban őket :-) Amúgy teszik az írás, szeretem az ilyen rajongó hozzáállású, még elfogadhatóan elfogult cikkeket.

déka	2008. ápr.. 23.  19:48	2
bocs, télleg elírtam az ikon nevét.
Réponse á:   Mona    2008. ápr.. 22.  16:15

Mona	2008. ápr.. 22.  16:15	1
Ezen picit kiakadtam: "a One Year of Love filmzene, romantikus dallamával még talán elviselhetőbb (bár Mercury picit modoros, a saxofon pedig tényleg túlzás). Viszont a Pain is So Close To Pleasure maga a mámor azok számára, akik szeretik a minden tartalmat nélkülöző gumipop-ot, ami már alapból úgy szól, mintha egy (gyanúsan könnyű) rózsaszín műanyag mobiltelefonra midi-sítettették volna, rögtön a célnak megfelelően. Mercury akkora falzettben énekel, hogy minden jóérzésű embernek elmegy az életkedve." És amúgy: Freddie Mercury-nak hívják a Queen énekesét, nem Freddy Mercury-nak. Na mindegy.

Teljes fórum