2008. február 19. | Neményi Márton

Whizz-Bang: A Swing nem játék!

Stílusérzék, lazaság, gondtalanság – mind hiánycikkek ebben az országban. Nyilván ezért is gondolta pár fiatal dzsezzhangszerekkel a kezében, hogy pótolni kéne valahogy, vagy legalább úgy tenni, mintha ezek nekünk nem jelentenének gondot – ha máshogy nem, hát úgy, hogy egy már régóta létező és jól bejáratott stílust emelnek át egy a miénknél sokkal jobb helyről és időből. A Whizz-Bang tehát biztos kézzel belenyúlt a tutiba, azaz a swingbe, vagyis a Brian Setzer által felélesztett mutációjába, amelyet hívjunk most nu-swingnek. Jobb későn, mint soha.

Ha valaki nem ismerné a Brian Setzer Orchestrát, annak először is azt kell tudnia, hogy nem is házibuli az, ahol már éjfél előtt nem megy le legalább egy blokk tőlük; aztán azt, hogy ez egy komplett nagyzenekar, vonósokkal, fúvósokkal, csak éppen nem tiszta swinget játszanak, hanem megfejelik rockabillyvel, jazzel és még egy tucat más hangzással. A végeredmény olyan, mintha Lux Interior, a Cramps nevű punk-rockabilly együttes frontembere instruálná Jack Lemmont és Tony Curtist a „Van, aki forrón szereti”-ből: egyszerre nagyon modern és békeidő-beli.

Hát ehhez a recepthez nyúlt vissza a Whizz-Bang második lemezén, A swing nem játék!-on, plusz nyakon öntötték egy kis Al Capone-nosztalgiával, amelyben a világválság közepén is kötelező az olasz szabású öltöny és a hózentróger, és az alkoholtilalom sem áll a viszki útjába, legfeljebb teáscsészéből kell szürcsölni. Nagyjából erről szól az Előszó Végvári Tamás baritonján. Itt már lehet sejteni, hogy a cím hazudik, ez a lemez igenis a játékról szól: háromnegyed órányi virtuális valóság, amelyben nincs hetes busz, Moszkva tér és Nyugati aluljáró, csak macskaköves sikátorok, kurvák a vörös lámpák alatt és rumgőzös-szivarfüstös lebujok, a hátsó szobában vérre menő pókerpartikkal.

Meghallgatva őket először élőben, a Renegade-beli MyMusic-bulin, majd lemezen, egyértelmű, hogy a Whizz-Bang alapvetően koncertegyüttes. Ehhez a zenéhez jelenlét kell, izzadság, közönség- és nagybőgő-táncoltatás; az album, bár jól összerakott, pontos, polírozott és szépen kevert hangzású, az előbbi élménynek csak halvány lenyomata. Talán segített volna, ha nem ennyire sterilen, tisztán, hibátlanul szólal meg, nyugodtan megtolhatták volna kicsit a basszusokat, lehetne karcosabb, szétesős a hangzás, elvégre ez a munkások és gengszterek zenéje volt. De ez minden, amibe bele tudok kötni, mert amúgy a lemez baromi szórakoztató, és tulajdonképpen nem is akar több lenni. Amit vállal, azt viszont nagyon szépen teljesíti: elsőosztályú bulizene, amely itt-ott még túl is mutat a műfaji sztenderdeken és a nagy elődök előtt tisztelgő feldolgozásokon. Azért ez utóbbiak is nagyon jók (itt elég csak a Forró Baramati című alkoholtól és erotikától gőzölgő dalt kiemelni), hála többek közt a hibátlan magyar szövegeknek, amelyek nagy része Tamási László zenekarvezető-perkásnak köszönhető. De a lemez csúcspontja, a Club 13 éppen egy saját szerzemény, olyan gitárhangzással, hogy a Mistery Gang is megnyalná utána mind a tíz ujját (amikor a dal beindult a már említett koncerten, a felajzott kanok konkrétan otthagyták a félmeztelen hostesslányokat, és átmentek megnézni, mi ez).

Direkt nem akartam leírni a Cotton Club Singers nevét, és itt is csak annyiban hivatkoznék rájuk, hogy a Whizz-Bang is megérdemelné ugyanazt a sikert. Bár talán nem baj, ha nem futnak be országosan, hiszen nekik sokkal jobban állnak a kis klubok, mint a stadionok. Ezzel együtt is az ország legjobb bulizenekara lesznek, ha így folytatják. Én csak azt remélem, hogy a feldolgozás-korszak csak a kezdeti útkeresés része, és a következő lemez már főleg saját számokból áll majd - egyértelmű, hogy van bennük spiritusz és fantázia (amelyet talán a keverőpultnál is elengednek majd). Egy Mack the knife-újragondolásra azért kíváncsi lennék.

A MyMusic értékelése: 5/10

Neményi Márton