2008. február 11. | -nm-
A zene volt a legjobb a Mymusic.hu és a Közgáz közös buliján kilencedikén este, Kandech Evelynnel, aki a számok között kislány, a számok alatt pedig díva, középtempós háttér-funkyval és vadállat, pörgős rockabilly- és swingszámokkal. Ezt még azok is belátták, akiket főleg az ezer forintos belépő ellenében fogyasztható ingyenpia és a majdnem meztelen hostesslány-pár vonzott a Renegade Klubba.
A közönség nagy része egyébként ilyen volt, de ez az együtteseket szerencsére a legkevésbé sem zavarta, önfeledten játszottak, főleg maguknak, meg annak a pár embernek, aki tisztes távolságból mégis kíváncsi volt rájuk. Sajnálhatják, akik inkább a pult feletti plazmatévéken ismétlődő Playboy-dokumentumfilmet lesték, vagy ingyensörért álltak sorba. A majdnem-megasztár Kandech Evelyne ugyanis Benkő Dáviddal, a Pannonia Allstars Ska Orchestra billentyűsével lépett fel, azaz inkább csak kezdett zenélgetni magának tíz körül, amikor még nem is volt igazi közönség. Szóval egy szinti és egy énekhang, de szerencsére a külvárosi talponálló-fíling sehol sem volt: Evelyne hangja tökéletes, hirtelen azt hiszem, playbeckről szól, de nem, tényleg tud mindent, a melegítőfelsős szintis pedig meggyőzően szólózik a steril Yamaha-alapokra. Egyébként elsőre kissé langyos-semmilyen popzenét játszanak, aztán szépen, fokozatosan belemennek a sűrűjébe, jön a Travis egyik legjobb száma (Sing), majd nagy meglepetés: egy régi Radiohead-lassú (High and Dry) győz meg arról, hogy ez a nő tényleg túl jó és túl kedves volt ahhoz, hogy Megasztár lehessen.
„Köszönjük, viszont kívánjuk” – ironizál a lány a mikrofonba a gyér tapsot hallva (a közönség már nagyobb, de még mindig nem reagál). Végül a Too Drunk To Fuck című Dead Kennedys-szám Nouvelle Vague-verziójával zárja a koncertet és adja át a terepet stílusosan a testfestett, és egy-egy miniszoknyát leszámítva meztelen hostesslányoknak. A férfiak nyaka innentől egyszerre tekeredik. Észre sem veszik például azt sem, hogy a másik teremben már elkezdődött a Funk-IIZ koncertje - ilyen körülmények között a középtempós funkynak nem sok esélye volt, pedig jól nyomták. Páran persze felkapták a fejüket a Ponyvaregényből ismert Jungle Boogie pontos és méltó feldolgozására, de különösebb közönségük nekik sem volt.
Ezen az áldatlan állapoton változtatott végül a Whizzbang saját meghatározás szerint nu-swing és nu-rockabilly stílusú együttes (bármit is jelentsen ez), amely úgy állt a dologhoz, hogy az apatikus közönség nem feltétlenül átok, lehet kihívás is. Gyakorlatilag egy teljesen hiteles Brian Setzer Orchestra-koncertet hallunk, csak magyarul. Ha valaki ismeri ezt a műfajokat lazán kezelő rockos-jazzes-swinges hangzást, és azt, hogy milyen sármos, ha valaki félig kibontott nyakkendőben, két ütem között megpörgeti a ritmushangszerként használt nagybőgőt, annak nem kell részleteznem, miért volt nagyon jó a koncert, amelyre egyébként nem csak beszivárogtak, hanem megtörtént a csoda: táncolni kezdtek (pedig a hostessek még mindig a pultnál álltak). A Whizzbangben simán elfér Tom Jones és James Bond egy számon belül, és a klasszikus Tu Vuo' Fa' L'Americanót is a saját képükre formálták, sőt a szövegek is teljesen rendben vannak (de a Hit The Road Jackhoz tisztelettudóan nem nyúltak).
Egyszóval mindenféle píár-körítés nélkül, teljesen őszintén mondhatom, hogy büszkék voltunk mindenkire, és ezerrel dolgozunk a következő bulin, ahol már talán a közönség is legalább olyan lelkes lesz, mint a zenészek, meg az a pár arc, aki tényleg rájuk figyelt szombat este.
-nm-