3426 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Koncertbeszámoló

2019. november 20.

Hardcore-ünnep volt a Dürer Kertben

Copyright:

2019. november 19-én öt olyan csapattal kedveskedett nekünk a Phoenix Music Hungary és a Dürer Kert, hogy mind a tíz ujjunkat nyalogathatjuk még egy ideig. Bár a Lionheart volt a headliner, nem kisebb nevek melegítettek, mint a Deez Nuts, a Kublai Khan, az Obey The Brave vagy éppen a Fallbrawl.

Mindjárt az elején le is szögezném, hogy zseniális este volt, de! Fél 11 körül csendesedett el az utolsó hang a Lionheart bulijából, most éjjel fél 1 van mikor ezt gépelem, de még mindig cseng a jobb fülem. Tudom, ne elégedetlenkedjen, aki öt ilyen bandát tombolt végig az elmúlt órákban, de hozzá kell tenni, hogy a keverés nem igazán volt tökéletes, valahogy a magas is, meg a mélyek is túl voltak tolva. És mielőtt a true arcok (elnézést, trve arcok) leharapnák a fejem, hogy „a mélyből sosem elég, gyenge vagy!” Lehet… viszont voltam már néhány koncerten életemben, de ez a fülcsengés még új, úgyhogy én mégiscsak a hangosítók számlájára könyvelném a dolgot. Hiába a drop A és drop B-s témák, még így is csikorgatta néha a dobhártyámat a gitárok és a cinek összhangzata, pedig az Orange cuccok zseniálisan szólnak, ez tapasztalat… Na mindegy, tényleg ezt az egészet csak zárójelben, nézzük, milyen volt maga a buli!

A Fallbrawl első hangjára értem be pont, hiszen a körúton is kocsival és a Dürerben is kiálltam a soromat becsülettel. Őszintén, a német srácok zenéje semennyire nem tudott megérinteni. Panelekből felépített, jól bejáratott sablonokból összerakott dalokkal érkeztek, amik ugyan megszólaltak, és nagyjából egyben is voltak a srácok – tényleg csak nagyjából, ezt a későbbi fellépők igazolták, de ennyi és nem több. Egy korrekt iparosmunka, ami tökéletes megnyitni egy estét, de ennél feljebb nem biztos, hogy elég lesz. Az énekes kollega a végén már bőséggel markolászta a rekeszizmait, hogy kipréselje az üvöltéshez szükséges levegőmennyiséget, a basszeros pedig eléggé kilógott mind kinézetben, mind tudásban. Ezt arra alapozom, hogy amíg a dob és a gitáros kolléga tekertek egy korrekt témát, az énekes pedig eladta a bulit, addig a basszer állt és pengette a maga két hangját, mintha éppen a Hétköznapi Csalódásokból igazolták volna le két hete. Nem játszott mellé, de nem is tett hozzá az estéhez. Megmondták neki, hogy „Hans, daráld a nullát” – Hans pedig darálta becsülettel. A koncert legnagyobb pozitívuma egyébként az volt, hogy még alig álltak elöl a közönség soraiban, így a szélmalomharcosoknak bőven volt helyük karatézni – jómagam és a nézők legnagyobb örömére.

Másodikként a kanadai Obey The Brave jött minimális átszerelés és szinte nulla beállás után, s mivel én az idei lemez, a Balance slágermetalja nyomán őket vártam leginkább, hozták is az est koncertjét. Igaz, csak 25 percet kaptak (vagy 20-at?), az új korongról is csak két tételt hoztak, de a Full Circle, Raise Your Voice, Get Real és társaik bőven kárpótoltak mindenkit. Ráadásul az egyetlen banda voltak, akik rendes tiszta énekkel is operáltak, ezáltal a közönség is bőven be tudott kapcsolódni a csordákba, igencsak epikus pillanatokat teremtve a nyúlfarknyi szett alatt többször is. Nincs mese, bár energiájában és hangulatában csak a második lett ez a koncert az este szempontjából, nálam mindenképpen az OTB volt a legjobb, a Balance pedig betonbiztosan ott lesz a 2019 top10-es lemezeim listájában. Most már csak kéne egy következő időpont, ahol Alexék rendes játékidőt kapnak kibontakozni.

Harmadiknak érkeztek a türhő déliek, azaz a Kublai Khan, akik gyakorlatilag ugyanazt hozták, mint tavaly. Se többet, se kevesebbet. Jók ezek a southernes riffeléssel, stoneres ízzel fűszerezett dalok, de egy idő után kezd egybefolyni az egész és eléggé nehéz megkülönböztetni a dalokat. Egyedül a szettet záró The Hammer-Antpile kettőse volt az, amire már tavaly is felkaptam a fejem, abból is a pick squeal-es kiállás miatt a végén, de a többi azért annyira nem volt emlékezetes. Stabilan hozzák ugyanazt Honeycutt-ék már lemezek óta és ezen az Absolute nemrég megjelent dalcsokra sem igazán akar változtatni. Nincs ezzel baj, mert végül is true az egész, meg tényleg elhiszi nekik az ember, hogy nagyon dühösek – itt kötném ide a szintén texasi Upon a Burning Body-t a hasonló beállítottságuk okán -, csak egy idő után már nem annyira szórakoztat.

Viszont a negyedikként érkező Deez Nuts – akik véleményem szerint a hardcore Limp Bizkit-je – már maximálisan szórakoztatott! És a Limp Bizkit-es hasonlatot most teljesen pozitív értelemben vegyük, hiszen azon felül, hogy JJ Peters is kapucnis pulcsiban, szakállal, fullcap-ben, hatalmas gesztikulációkkal énekel, még nem teszi őt Fred Durst-té – hál’ Istennek! Viszont ahogy dobálják egymásra a slágereket és akkora házibulit varázsolnak, hogy leszakad a plafon, na az már inkább hasonlítja őket a nagytesóhoz. Nincs is mit hozzáfűzni, az ausztrálok letarolták a színpadot, megindultak a stage diving-ok és body surf-ök az est folyamán először (!!!), néha egyszerre húszan is a színpadon ugráltak a srácokkal (Band of Brothers, ugyebár), mindenki együtt énekelte a slágereket Peters-szel… apropó éneklés, ezeket a tisztákat nem biztos, hogy erőltetni kéne, mert ugyan az új lemezen például nagyon jól működnek, viszont élőben azért karcolják a hallójáratokat azok a vokálok. Menjen inkább a kiabálás minden vokalista részéről, azzal nem lehet mellé lőni, a zene stabil, Peters 24 karátos mosolya és kapcsolattartása a közönséggel pedig maximálisan el is viszi a showt a hátán. Aki meg azon a véleményen van, hogy JJ menjen vissza az I Killed The Prom Queen-be és hagyja a bohóckodást meg az egész Deez Nuts-ot a fenébe, annak innen üzenem: a Deez Nuts hozta az est buliját, marad!

Végül egy húsz perces késés után – amit az este folyamán apránként sikerült összeszedni - megérkezett a Lionheart is, hogy közel egy órán keresztül dobálják ránk a teljesen ugyanolyan dalokat – régit és újat vegyesen -, mindenféle kreativitás és különbözni akarás nélkül. Komolyan, több dolgot nem értek ebben a bandában. Először is, minek ide két gitár? Hiszen mindkettő végig ugyanazt játssza, hangról hangra, pontról pontra, ráadásul előttük négy másik zenekar bizonyította, hogy egy gitárral is pont ugyanolyan tökéletesen meg lehet szólalni. Totál felesleges a két gitár. Másodszor, nem tudom, hogy mi a szösz volt Rob hangjával, de egyetlen rekesztést nem tudott kipréselni a torkán. Előtte négy másik énekes hörögte és üvöltötte ki a lelkét a színpadon, ő meg mindenféle erőlködés nélkül, tiszta kiabálással lehozta a showt. Nem volt egyébként emiatt nagy hiányérzetem, meg a vokalisták hörögtek helyette, csak nem feltétlenül értettem a dolgot. A harmadik, hogy mitől ekkora ez a banda? De most komolyan, az Obey The Brave sokkal kreatívabb, slágeresebb és változatosabb, a Kublai Khan sokkal autentikusabb, türhőbb és dühösebb, a Deez Nuts pedig négyszer nagyobb partyt csinált (minimum)… Tény, talán ők léteznek legrégebb óta és a legtöbb albummal is ők rendelkeznek, meg Californiából jöttek, de ez azért egy kicsit talán soványka a headliner státuszhoz, nem? Ráadásul ez az egy óra a végére már annyira sok volt – valószínűleg az egész este dömpingje okán -, hogy már alig vártam a végét.

Mindent összevetve viszont panaszra egy szavunk sem lehet, hiszen öt világhírű hardcore-(punk) együttest hoztak el nekünk a szervezők, ráadásul több olyat, akik már elég régen jártak nálunk. A hangosítás elment, bár volt már jobb, a bandák hozták a kötelezőt – és akadt, aki bőven fölötte teljesített -, a közönség pedig az első perctől az utolsóig vevő volt a circle pitekre, wall of death-ekre, levegőbe öklözésre, tapsolásra, közös éneklésre… szóval bármire, amire kérték őket. Köszönjük ezt a tömény, de maradandó estét!

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2019. szeptember 16.

Mókás kedvű Morcheeba koncert a Balaton Piknik legvégére

Voltunk már Morcheeba koncerten többször is korábban, de mindeddig egész más élményt nyújtottak a brit együttes fellépései. Gondolkoztunk, mi történhetett tegnap az énekesnővel, és arra jutottunk, vagy valamilyen tudatmódosító, vagy pusztán a Balaton, az éjszakai fényekben pompázó Gömbkilátó, és/vagy az erdő illata igézhette meg őt, hogy olyan bolondozós hangulatba jusson…de igazából mindegy is, a hangja csodás volt ezúttal is, a fellépés pedig egyben energikus, kellemes és bájos! Tovább

2019. szeptember 16.

Altatódal, háttérzene – de így imádtuk: José Gonzalez volt a Balaton Pikniken

Nem voltunk félrevezetve, tudtuk, mire számítsunk zenei fronton a Balaton Pikniken. Büszkén hirdették a szervezők az eseményleírásban, hogy nem fogjuk kirúgni a ház oldalát, és hajnalig bulizni se akarunk, helyette chillezős, kellemes, háttérzenének való fellépésekre készüljünk. Így is volt, köszönhetően José Gonzaleznek – amit vártunk, meg is kaptuk, élmény volt. Tovább

2019. augusztus 21.

Tűzijáték helyett Bury Tomorrow

2019. augusztus 20-án tért vissza hozzánk Nagy-Britannia egyik legjobb metalcore bandája, hogy a sok előzenekaros, matiné időpontos koncert és fesztiválos fellépés után végre önállóan, saját jogon adjanak egy felejthetetlen koncertet a rajongóiknak. A bemelegítésről a két év hiátus után visszatérő Inhale Me gondoskodott. Tovább

2019. július 29.

Pénteki levezetés, avagy Nova Prospecten jártam

A csütörtöki Architectset muszáj volt valami könnyedebb, de legalább annyira szerethető koncerttel lefojtani, a Nova Prospect tetőteraszos bulija az A38-on pedig erre tökéletes választásnak bizonyult. A bemelegítésről a szegedi Colmena és a fővárosi Touch Me Not gondoskodott. Tovább

2019. július 29.

Az Architects még mindig hibátlan élőben

Csütörtökön a brit metalcore legjobb élő bandájának választott Architects bizonyította a Budapest Parkban, hogy maximálisan kiérdemelték a fenti titulust! A bemelegítésre csak honfitársakat hoztak a szigetországból, névlegesen a Loathe, a Rolo Tomassi és a While She Sleeps bandáját, akik mind méltónak bizonyultak a hatalmas színpadra. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky