3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 29. | Jam

Tisztul a kép - Blessthefall

Copyright:

Blessthefall – Hard Feelings (2018) | Három év és egy masszív kiadóváltás után hozta ki új lemezét a Beau Bokan vezette kvintett, akik kicsit puhultak ugyan az évek alatt, de még mindig megvan az a harapós lendület, amit annyira imádunk bennük. Nézzük, hogy a Rise Records mennyire nyomta rá a bélyegét a srácok zenéjére?

Hál’ Istennek semennyire! És talán ez a legjobb dolog jelenleg a Blessthefall-ban, hogy képesek ugyanazt hozni lemezről-lemezre anélkül, hogy veszítenének a lendületből és önmagukból. Viszont azt azért nem mondanám, hogy semmit nem változott az anyag az előzőkhez képest, csak éppen nem abba az irányba, amit a kiadóváltás előrevetített. Hiszen ha megnézzük a Rise istállójában parkoló lovakat, akkor a legtöbb a „durva, tördelt, hörgős verze, tiszta, magas refrén”-kategóriába tartozik, ahová egyébként a Blessthefall is tartozott. Egészen eddig a lemezig, ahol Beau fogta magát és szinte teljesen elvette a teret Jared hörgései elől – nyilván ez tudatos és közös döntés volt - és végig a tiszta ének dominál, sőt, akadnak olyan dalok, ahol egy árva krákogás sincsen. Talán túl sok is, ugyanis pont ez az, amitől egy kicsit repetitívvé válik az egész, hiszen hiába a lendület és a korrekt gitárjáték, hiába az elektronika előtérbe helyezése, ha egyszerűen azt vesszük észre, hogy már megint Bokant kell hallgatni Jared helyett. És ezt az én számból szinte Istenkáromlásnak is vehetjük, hiszen alapból dallampárti vagyok, de ebben a bandában mindig is megvolt az a kettősség, amitől jól működött a vokálpáros mind lemezen, mind élőben. Ez most annyira eltolódott Beau irányába, hogy szinte unatkoztam néhol. Ennek pedig egész egyszerűen az az oka, hogy ha végig ugyanazt a magas éneket hallgatod, akkor már a refrénre nem marad akkora szufla vagy nem fog akkorát ütni, mintha egy kiadós döngölde után jönne a felszabadító, éterien magas kórus. És ebbe a hibába bele is esik a lemez elég sokszor sajnos. Élőben meg el sem tudom képzelni, hogy ezt végig tisztán lehozza Beau...

A zenei részre egyébként fele ennyi panaszunk sem lehet, hiszen mint említettem fentebb, a srácok mit sem veszítettek a lendületes dalszerkesztésből, a gitárok döngölnek, a dallam mindig bekúszik a háttérben - ahol kell -, míg az elektronika markánsabb használata baromi jót tesz az egésznek. A Wishful Sinking break-jében az a tördelés mesteri, és ez az effekt végig is kíséri az egész albumot hol jellegzetesebben előtűnve, hol megbújva a háttérben, és ez egy egészen kiváló ötlet. Bár még mindig inkább a dalok fel- és levezetéséhez használják a srácok az effekteket, amely talán még mindig kevés egy kicsit, én többet is bírnék még belőlük. Erik és Elliot gitárjátékára szintén nem lehet panaszunk, mert bár kevesebb az igazán „blessthefallos” tappingelős rész, de például a Welcome Home gitárszólója vagy az I’m Being Over Under(rated) döngölése bőven kárpótol minket ezért. A Welcome Homenak – és egyben az albumnak – a zárásaként pedig megkapjuk a metalcore szcéna legcukibb jelenetét, ugyanis Beau kislányának éneklése vezeti le a korongot – apuci meghatott, elhaló hangjától kísérve -, ahol annak is könnyes lesz a szeme, aki még az előző dalnál a fallal pogózott. Bár valószínűleg kicsit sok Pierce The Veil-t hallgattak a srácok, mert szintén a záró tétel verzéjében nem tudtam eldönteni, hogy Vic Fuentes vendégszerepel-e, vagy Beau hangját hallgatom, míg a Find Yourself olyan szinten hozza a PtV Bulls in Bronx-át, hogy jesszus…Ezt azért annyira nem kéne...

De én azt mondom így a végére, hogy jó az irány, amit a srácok zeneileg elkezdtek (folytatnak?), viszont mindenképpen korlátozni kéne Beau vokális mennyiségét, hiszen Jared egy iszonyatosan stabil, jó hangszínnel megáldott screamer és én sokkal szívesebben hallgatom a tiszta éneket és a hörgést felváltva, minthogy végig a magas és néha kicsit ötlettelen dalolászás vigye a hátán a lemezt, amit amúgy nem is kéne cipelni. Legközelebb kanyarodjunk vissza az Awakening, Hollow Bodies irányba, megtartva (vagy még többet használva) az elektronikát és én boldog is leszek.


A MyMusic értékelése: 6/10


01 – Wishful Sinking
02 – Find Yourself
03 – Melodramatic
04 – Feeling Low
05 – Cutthroat
06 – I’m Being Over Under(rated)
07 – Sleepless In Phoenix
08 – Keep Me Close
09 – Sakura Blues
10 – Welcome Home
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky