3429 zenekar 12480 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Copyright:

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe!

2014-ben, amikor a srácok fogták magukat, és egy hatalmas középsőujjat felmutatva a világnak és a szakmának, kihozták az év egyik legjobb metalcore albumát a Lost Forever // Lost Together képében, mázsás súlyokkal, minimális tiszta énekléssel és világbajnok breakekkel, akkor egy kicsit megijedtem, hogy az addig folyamatosan változó és kísérletező csapat innentől rááll erre az útra és onnan nem mozdulnak többet. A jóslat egy ideig bejött, két évvel később az All Our Gods Have Abandoned Us nagyjából ugyanazt hozta, mint elődje, de mivel Tom halála is ekkorra datálható, ezért ez a sötét esemény és a lemez fekete tónusa összeforrt, és senkiben nem hagyott hiányérzetet annak ellenére, hogy a belsőnk mégis megüresedett kissé (főleg olyan dalokkal, mint a Memento Mori, az A Match Made In Heaven, vagy a Gone With The Wind). Most, újabb két év elteltével Tom helyét ugyan sikerült pótolni a bandában, de nagy kérdés, volt, hogy dalszerzésben is sikerülhet-e betölteni ezt az űrt, és hozni a rá annyira jellemző riffeket, vagy csak simán tartani a színvonalat? Most, ha szívtelen lennék, azt mondanám, hogy Tom halála az egyik legjobb dolog, ami történhetett a bandával, hiszen valósággal szárnyalnak a srácok az új lemezen, olyan mélységekbe repítve ezzel a hallgatót, hogy lassan antidepresszánsokat kell felíratnom. Viszont nem vagyok egy szívtelen ember, ezért azt mondom, hogy Tom örök lukat égetett a banda szívébe, viszont amit profitálni lehetett ebből a veszteségből, azt a srácok maximálisan ki is hozták belőle. Erre pedig, úgy gondolom, Tom is büszke lenne...

Tavaly, amikor a Dommsday kijött, két dolog mozgolódott bennem. Egyrészt simán azt hittem, hogy az All Our God Have Abandoned Us valamelyik deluxe vagy bonus kiadására kerül majd fel, és semmi köze nem lesz az új albumhoz. Viszont másrészt eszembe jutott a Bring Me The Horizon Drown-ja, ami szintén jóval megelőzte anno a That’s The Spirit-et, és egy igen hatalmas, pozitív irányú változást hozott magával. Most ugye már tudom, hogy az utóbbi feltevés volt a helyes, és nemcsak rajta van az albumon a dal, de egyenesen az egyik legnagyobb ékessége is annak. Mint ahogy majdnem minden dal a tizenegyből, és itt akkor vissza is kanyarodnék a Lost Forever // Lost Together-re, hiszen az volt az az album, amire simán rá lehetett sütni, hogy minden egyes dal sláger a maga nemében. Most, négy évvel később valami hasonlót sikerült összehozni Sam-éknek, ugyanis a korong a Death Is Not Defeat-tel beszippant és csak az A Wasted Hymn végén enged el. Persze, nem lehet 42 percnyi tökéletességet összehozni, nyilván van egy-egy megmozdulás, ami egy kicsit gyengébbnek tűnik, de az sem a vetélytársakhoz vagy a szakmához mérten, hanem a többi, kiemelkedő momentum tükrében (talán csak a Damnation-nél éreztem ezt, vagy a Hereafter kicsit desszertízű kezdőriffjében, ami tuti volt már valamelyik előző korongon). Viszont a maradék zirka 97%-a az albumnak friss, erőteljes, gyönyörű, brutális, éjfekete, szívszaggató, magával ragadó, fájdalmas, depresszív és mindenekelőtt sláger. Megint minden egyes dal egy hatalmas, „házbaúgykellbetuszkolni” méretű sláger.

Igazság szerint nem nagyon akarok kiemelni olyan momentumokat, amik miatt az Architects a világ egyik legjobb zenekarának mondható, vagy éppen a Holy Hell ismét pályázhat az Év Albuma címre, mert akkor estig itt ülhetünk. De amikor a Dying To Heal vagy a Doomsday refrénje üvöltésre késztet; a címadó vagy a Mortal After All sodrása elragad magával; az abszolút böszme The Seventh Circle leradírozza az arcodat (még ilyet!); a Royal Beggars és a Modern Misery belebetonoz a pokol legmélyebb bugyrába… Akkor nem tudsz mit mondani, csak hallgatod, és nem hiszed el, hogy ilyet is lehet. Nem csak azt mutatta meg ez a banda a Holy Hell-el, hogy van élet Tom halála után, hanem ismét egy fénycsíkot villantott a közhelyhalomból építkező metalcore csapatok számára, amitől ismét elhisszük, hogy ez a műfaj nemhogy nem haldoklik, de egyenesen ereje teljében van. Ha ezt a kreativitást, dühöt, energiát, igényességet és sötétséget sikerül átmenteniük a következő kiadványokra és nem ülnek rá ismét a sikerrecepre, hanem visszajön a kísérletezési kedvük, akkor még nagyon nagy dolgokat fogunk kapni a brit ötöstől. Most egyelőre itt van nekünk ez a korong, ami már önmagában hatalmas teljesítmény mind zenészileg, mind emberileg, úgyhogy nem is akarok a kákán is csomót keresni, egyszerűen 10/10 és kész!

A MyMusic értékelése: 10/10

Tracklist:
01 – Death Is Not Defeat
02 – Hereafter
03 – Mortal After All
04 – Holy Hell
05 – Damnation
06 – Royal Beggars
07 – Modern Misery
08 – Dying To Heal
09 – The Seventh Circle
10 – Doomsday
11 – A Wasted Hymn

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. november 26.

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet! Tovább

2018. november 15.

A változás jó, értem?! - The Amity Affliction

The Amity Affliction – Misery (2018) | A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt... Tovább

2018. november 5.

Palánkról, de hárompontos - AWS

AWS – Fekete részem (2018) | Valószínűleg az ország egyik legvártabb kiadványává nőtte magát az elmúlt féléveben a budapesti srácok negyedik albuma, hiszen Örsék az Eurovízióval mainstream-i magasságokba jutottak, és azóta nincs megállás. Ez pedig amellett, hogy a rivaldát rájuk irányította, olyan súlyt dobott a vállukra, amelyet – talán időhiányban, talán más – nem biztos, hogy sikerült maradéktalanul elcipelni a célig. Tovább

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky