3429 zenekar 12455 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Copyright:

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe!

2014-ben, amikor a srácok fogták magukat, és egy hatalmas középsőujjat felmutatva a világnak és a szakmának, kihozták az év egyik legjobb metalcore albumát a Lost Forever // Lost Together képében, mázsás súlyokkal, minimális tiszta énekléssel és világbajnok breakekkel, akkor egy kicsit megijedtem, hogy az addig folyamatosan változó és kísérletező csapat innentől rááll erre az útra és onnan nem mozdulnak többet. A jóslat egy ideig bejött, két évvel később az All Our Gods Have Abandoned Us nagyjából ugyanazt hozta, mint elődje, de mivel Tom halála is ekkorra datálható, ezért ez a sötét esemény és a lemez fekete tónusa összeforrt, és senkiben nem hagyott hiányérzetet annak ellenére, hogy a belsőnk mégis megüresedett kissé (főleg olyan dalokkal, mint a Memento Mori, az A Match Made In Heaven, vagy a Gone With The Wind). Most, újabb két év elteltével Tom helyét ugyan sikerült pótolni a bandában, de nagy kérdés, volt, hogy dalszerzésben is sikerülhet-e betölteni ezt az űrt, és hozni a rá annyira jellemző riffeket, vagy csak simán tartani a színvonalat? Most, ha szívtelen lennék, azt mondanám, hogy Tom halála az egyik legjobb dolog, ami történhetett a bandával, hiszen valósággal szárnyalnak a srácok az új lemezen, olyan mélységekbe repítve ezzel a hallgatót, hogy lassan antidepresszánsokat kell felíratnom. Viszont nem vagyok egy szívtelen ember, ezért azt mondom, hogy Tom örök lukat égetett a banda szívébe, viszont amit profitálni lehetett ebből a veszteségből, azt a srácok maximálisan ki is hozták belőle. Erre pedig, úgy gondolom, Tom is büszke lenne...

Tavaly, amikor a Dommsday kijött, két dolog mozgolódott bennem. Egyrészt simán azt hittem, hogy az All Our God Have Abandoned Us valamelyik deluxe vagy bonus kiadására kerül majd fel, és semmi köze nem lesz az új albumhoz. Viszont másrészt eszembe jutott a Bring Me The Horizon Drown-ja, ami szintén jóval megelőzte anno a That’s The Spirit-et, és egy igen hatalmas, pozitív irányú változást hozott magával. Most ugye már tudom, hogy az utóbbi feltevés volt a helyes, és nemcsak rajta van az albumon a dal, de egyenesen az egyik legnagyobb ékessége is annak. Mint ahogy majdnem minden dal a tizenegyből, és itt akkor vissza is kanyarodnék a Lost Forever // Lost Together-re, hiszen az volt az az album, amire simán rá lehetett sütni, hogy minden egyes dal sláger a maga nemében. Most, négy évvel később valami hasonlót sikerült összehozni Sam-éknek, ugyanis a korong a Death Is Not Defeat-tel beszippant és csak az A Wasted Hymn végén enged el. Persze, nem lehet 42 percnyi tökéletességet összehozni, nyilván van egy-egy megmozdulás, ami egy kicsit gyengébbnek tűnik, de az sem a vetélytársakhoz vagy a szakmához mérten, hanem a többi, kiemelkedő momentum tükrében (talán csak a Damnation-nél éreztem ezt, vagy a Hereafter kicsit desszertízű kezdőriffjében, ami tuti volt már valamelyik előző korongon). Viszont a maradék zirka 97%-a az albumnak friss, erőteljes, gyönyörű, brutális, éjfekete, szívszaggató, magával ragadó, fájdalmas, depresszív és mindenekelőtt sláger. Megint minden egyes dal egy hatalmas, „házbaúgykellbetuszkolni” méretű sláger.

Igazság szerint nem nagyon akarok kiemelni olyan momentumokat, amik miatt az Architects a világ egyik legjobb zenekarának mondható, vagy éppen a Holy Hell ismét pályázhat az Év Albuma címre, mert akkor estig itt ülhetünk. De amikor a Dying To Heal vagy a Doomsday refrénje üvöltésre késztet; a címadó vagy a Mortal After All sodrása elragad magával; az abszolút böszme The Seventh Circle leradírozza az arcodat (még ilyet!); a Royal Beggars és a Modern Misery belebetonoz a pokol legmélyebb bugyrába… Akkor nem tudsz mit mondani, csak hallgatod, és nem hiszed el, hogy ilyet is lehet. Nem csak azt mutatta meg ez a banda a Holy Hell-el, hogy van élet Tom halála után, hanem ismét egy fénycsíkot villantott a közhelyhalomból építkező metalcore csapatok számára, amitől ismét elhisszük, hogy ez a műfaj nemhogy nem haldoklik, de egyenesen ereje teljében van. Ha ezt a kreativitást, dühöt, energiát, igényességet és sötétséget sikerül átmenteniük a következő kiadványokra és nem ülnek rá ismét a sikerrecepre, hanem visszajön a kísérletezési kedvük, akkor még nagyon nagy dolgokat fogunk kapni a brit ötöstől. Most egyelőre itt van nekünk ez a korong, ami már önmagában hatalmas teljesítmény mind zenészileg, mind emberileg, úgyhogy nem is akarok a kákán is csomót keresni, egyszerűen 10/10 és kész!

A MyMusic értékelése: 10/10

Tracklist:
01 – Death Is Not Defeat
02 – Hereafter
03 – Mortal After All
04 – Holy Hell
05 – Damnation
06 – Royal Beggars
07 – Modern Misery
08 – Dying To Heal
09 – The Seventh Circle
10 – Doomsday
11 – A Wasted Hymn

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. július 10.

A nyúl üregében | Code Orange - Underneath

Code Orange - Underneath (2020) | Ha van még új út a kemény zenében és a metalban, akkor nagy valószínűséggel a Code Orange áll ma az egyik legközelebb ahhoz, hogy ezt az utat megtalálja. Az Underneath egy olyan utazás, ami az első pillanattól az utolsóig kétségek között tart azt illetően, hogy mi rejlik a következő sarkon és mit hallasz majd a következő ütemben. Tovább

2020. július 6.

Egy kicsit a mélyre kérhetnék? | Reflections - Willow

Reflections - Willow (2020) | Öt év várakozás - amelyből hármat hiátusban töltött a banda - jött ki új anyaggal a minnesotai illetőségű progresszív metalcore-ban utazó Reflections, mi pedig száz százalékig nem voltunk felkészülve arra, amit a Willow tartogat! Durvább, mélyebb, progosabb, ijesztőbb, mégis sokkal egységesebb, mint amit eddig valaha hoztak a srácok.
  Tovább

2020. július 1.

TÚMÁCS | Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice

Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice (2020) | Négy év lemezszünet és két év alkotói szabadság után a német metalbrigád nem kisebb vállalásba fogott, minthogy egy majd’ 100 perces duplalemezzel gyalulják le a hallgatók hallójáratait, miközben elsztorizgatnak életről, halálról, a bolygónkról, az emberiségről és természetesen a gyarlóságról, a nagybetűs ellenségről magáról. Vagyis magunkról, ugyebár… Tovább

2020. június 10.

Hulljon a férgese! | The Black Dahlia Murder

The Black Dahlia Murder – Verminous (2020) | Kilencedik lemezét görgette kifelé a Verminous képében a death metal alapvetésnek számító amerikai banda idén, Strnad-ék pedig egy fikarcnyi kétséget sem hagynak afelől, hogy méltán érdemelték ki ezt a titulust. Most először kellett három évet várni az előző korong után a rajongóknak, de a végeredmény tekintetében bőven mondhatjuk, hogy megérte a plusz egy év! Tovább

2020. június 6.

Meghaltam? | Polaris

Polaris – The Death Of Me (2020) | Második lemezét hozta ki az ausztrál metalcore banda és ha ez a náció és ez a zsáner egy mondatba kerül, akkor abban biztosak lehetünk, hogy valami nem mindennapi produkcióval fogjuk szemben találni magunkat. Ezt maximálisan alá is támasztja a The Death Of Me, hiszen a srácok mindent hoztak, ami kötelező, de mindenen csavartak is egy kicsit, hogy azért mégse legyen már tizenkettő egy tucat! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky