3429 zenekar 12480 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. november 15.

A változás jó, értem?! - The Amity Affliction

Copyright:

The Amity Affliction – Misery (2018) | A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt...

Meggyőződésem, hogy ha nem változtattak volna a srácok egy kicsit (inkább nagyon) a zenén, akkor fele ennyire szórakoztató vagy maradandó albumot sem sikerült volna kihozniuk, emellett unalmassá is váltak volna, hiszen az előző pár lemez csak lassan, lépésről lépésre mert lágyítani, de a váz megmaradt. Ez persze nem baj, hiszen a This Could Be Heartbreak nekem egy egészen kellemes élmény volt két éve, és azóta is dudorászok róla pár tételt (konkrétan a lemez első felét) , viszont a mostani korong egy teljesen más dimenzió. Alapból az elektronika dominál, és mielőtt azonnal kiikszelnétek az oldalt, mondván, hogy „ezek is eladták a lelküket a diszkósátánnak”, szerintem hallgassatok bele a címadóba, vagy nézzétek meg a klipeket, amiket az album felvezetéséhez készítettek a srácok (eléggé király kisfilmek), és rájöttök, hogy ezzel egyáltalán nincs baj. Igaz, metalcore helyett egy modern metal, sőt, néhol ’csak’ modern rock lemezt kaptunk, azt viszont stílusosan, őszintén, szerethetően, és igen, néha egy kicsit bugyután.

Az egyik legnagyobb újítás talán az lehet, amit az Issues is meglépett pár évvel ezelőtt a Headspace-en, amikor Michael a röfögés helyett elkezdett énekelni. Na, itt is valami hasonlóról van szó, ugyanis Joel sok helyen minden ordibálást sutba vágva elkezd dalolni, és ez egyáltalán nem áll rosszul a hangzásnak. Sőt, a két énekes felállás nekem sokszor még jobban tetszett, mintha jött volna egy-egy keménykedés. Jó, persze, azért nem kell megijedni, ilyenekből is akad bőven, hiszen azért kár lenne teljesen kukázni a hörgéseket, és a fő dallamfelelős még mindig Ahren, de nekem üde színfolt volt ez a változtatás. A másik, hogy az elektronikát nem csak színezésként, hanem masszív elemként használja a banda, amit szintén csak üdvözíteni tudok, hiszen baromi jó dolgokat hoznak ki belőle. A címadó szinte teljesen elektronikus alapokon nyugszik, a Feels Like I’m Dying szintén erősen gépközpontú, vagy a záró The Gifthouse-t is említhetnénk. Ettől a hangzástól egy egészen egységes megszólalást kap a Misery, ami talán koncepciót is rejthet maga mögött, de egy biztató kikacsintást a jövőt illetően mindenképpen. Én szeretem ezt az utat, tessék folytatni! Ráadásul a klasszikusabb tételek, mint a Holier Tha Heaven vagy a Drag The Lake is sokkal magasztosabb, hovatovább epikusabb hatást keltenek.

Viszont a szövegekre mindenképpen nagyobb hangsúlyt és odafigyelést kéne fektetni, mert ez az állandó halállal való perlekedés egy kicsit kezd már unalmas lenni. Ráadásul, amikor egy dalnak az a refrénje, hogy „Feels like I’m dying”, majd pár dal múlva „We’re all gonna die here”, majd a címadóban a női hang „I just wanna die” és a többi… Értem én, sztori, kapcsolódási pontok, satöbbi, satöbbi, de nézzük már meg a Twenty One Pilots-ot, hogyan kell sztorit mesélni egy lemezen. Nem úgy, hogy ismételgetjük a fő sztorielemet, ez száz százalékban biztos. Ettől függetlenül nem volt nagy bajom az ausztrálok korongjával, szerintem egy igazán jó irányba haladnak, és ha nem is életük mesterművét szállították, mindenképpen egy kiemelkedő anyagot. Megvannak a klasszikus pillanatok, nem kell attól félni, hogy ne tudnánk ugrálni vagy pogózni rá, de sokkal finomabban, stílusosabban tálalták az egészet. A hangzás tökoké, a dallamok megvannak, egyedül a szövegekkel lehetne még mit kezdeni, mert az komolyan beleköp az összképről főzött levesbe. Talán majd legközelebb.

A MyMusic értékelése: 7/10

Tracklist:
01 – Ivy (Doomsday)
02 – Feels Like I’m Dying
03 – Holier Than Heaven
04 – Burn Alive
05 – Misery
06 – Kick Rocks
07 – Black Cloud
08 – D.I.E.
09 – Drag The Lake
10 – Beltsville Blues
11 – Set Me Free
12 – The Gifthouse

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. november 26.

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet! Tovább

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe! Tovább

2018. november 5.

Palánkról, de hárompontos - AWS

AWS – Fekete részem (2018) | Valószínűleg az ország egyik legvártabb kiadványává nőtte magát az elmúlt féléveben a budapesti srácok negyedik albuma, hiszen Örsék az Eurovízióval mainstream-i magasságokba jutottak, és azóta nincs megállás. Ez pedig amellett, hogy a rivaldát rájuk irányította, olyan súlyt dobott a vállukra, amelyet – talán időhiányban, talán más – nem biztos, hogy sikerült maradéktalanul elcipelni a célig. Tovább

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky