3430 zenekar 12493 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 29. | Jam

Tisztul a kép - Blessthefall

Copyright:

Blessthefall – Hard Feelings (2018) | Három év és egy masszív kiadóváltás után hozta ki új lemezét a Beau Bokan vezette kvintett, akik kicsit puhultak ugyan az évek alatt, de még mindig megvan az a harapós lendület, amit annyira imádunk bennük. Nézzük, hogy a Rise Records mennyire nyomta rá a bélyegét a srácok zenéjére?

Hál’ Istennek semennyire! És talán ez a legjobb dolog jelenleg a Blessthefall-ban, hogy képesek ugyanazt hozni lemezről-lemezre anélkül, hogy veszítenének a lendületből és önmagukból. Viszont azt azért nem mondanám, hogy semmit nem változott az anyag az előzőkhez képest, csak éppen nem abba az irányba, amit a kiadóváltás előrevetített. Hiszen ha megnézzük a Rise istállójában parkoló lovakat, akkor a legtöbb a „durva, tördelt, hörgős verze, tiszta, magas refrén”-kategóriába tartozik, ahová egyébként a Blessthefall is tartozott. Egészen eddig a lemezig, ahol Beau fogta magát és szinte teljesen elvette a teret Jared hörgései elől – nyilván ez tudatos és közös döntés volt - és végig a tiszta ének dominál, sőt, akadnak olyan dalok, ahol egy árva krákogás sincsen. Talán túl sok is, ugyanis pont ez az, amitől egy kicsit repetitívvé válik az egész, hiszen hiába a lendület és a korrekt gitárjáték, hiába az elektronika előtérbe helyezése, ha egyszerűen azt vesszük észre, hogy már megint Bokant kell hallgatni Jared helyett. És ezt az én számból szinte Istenkáromlásnak is vehetjük, hiszen alapból dallampárti vagyok, de ebben a bandában mindig is megvolt az a kettősség, amitől jól működött a vokálpáros mind lemezen, mind élőben. Ez most annyira eltolódott Beau irányába, hogy szinte unatkoztam néhol. Ennek pedig egész egyszerűen az az oka, hogy ha végig ugyanazt a magas éneket hallgatod, akkor már a refrénre nem marad akkora szufla vagy nem fog akkorát ütni, mintha egy kiadós döngölde után jönne a felszabadító, éterien magas kórus. És ebbe a hibába bele is esik a lemez elég sokszor sajnos. Élőben meg el sem tudom képzelni, hogy ezt végig tisztán lehozza Beau...

A zenei részre egyébként fele ennyi panaszunk sem lehet, hiszen mint említettem fentebb, a srácok mit sem veszítettek a lendületes dalszerkesztésből, a gitárok döngölnek, a dallam mindig bekúszik a háttérben - ahol kell -, míg az elektronika markánsabb használata baromi jót tesz az egésznek. A Wishful Sinking break-jében az a tördelés mesteri, és ez az effekt végig is kíséri az egész albumot hol jellegzetesebben előtűnve, hol megbújva a háttérben, és ez egy egészen kiváló ötlet. Bár még mindig inkább a dalok fel- és levezetéséhez használják a srácok az effekteket, amely talán még mindig kevés egy kicsit, én többet is bírnék még belőlük. Erik és Elliot gitárjátékára szintén nem lehet panaszunk, mert bár kevesebb az igazán „blessthefallos” tappingelős rész, de például a Welcome Home gitárszólója vagy az I’m Being Over Under(rated) döngölése bőven kárpótol minket ezért. A Welcome Homenak – és egyben az albumnak – a zárásaként pedig megkapjuk a metalcore szcéna legcukibb jelenetét, ugyanis Beau kislányának éneklése vezeti le a korongot – apuci meghatott, elhaló hangjától kísérve -, ahol annak is könnyes lesz a szeme, aki még az előző dalnál a fallal pogózott. Bár valószínűleg kicsit sok Pierce The Veil-t hallgattak a srácok, mert szintén a záró tétel verzéjében nem tudtam eldönteni, hogy Vic Fuentes vendégszerepel-e, vagy Beau hangját hallgatom, míg a Find Yourself olyan szinten hozza a PtV Bulls in Bronx-át, hogy jesszus…Ezt azért annyira nem kéne...

De én azt mondom így a végére, hogy jó az irány, amit a srácok zeneileg elkezdtek (folytatnak?), viszont mindenképpen korlátozni kéne Beau vokális mennyiségét, hiszen Jared egy iszonyatosan stabil, jó hangszínnel megáldott screamer és én sokkal szívesebben hallgatom a tiszta éneket és a hörgést felváltva, minthogy végig a magas és néha kicsit ötlettelen dalolászás vigye a hátán a lemezt, amit amúgy nem is kéne cipelni. Legközelebb kanyarodjunk vissza az Awakening, Hollow Bodies irányba, megtartva (vagy még többet használva) az elektronikát és én boldog is leszek.


A MyMusic értékelése: 6/10


01 – Wishful Sinking
02 – Find Yourself
03 – Melodramatic
04 – Feeling Low
05 – Cutthroat
06 – I’m Being Over Under(rated)
07 – Sleepless In Phoenix
08 – Keep Me Close
09 – Sakura Blues
10 – Welcome Home
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. június 20.

Minek nevezzelek...? – Fall Out Boy

Fall Out Boy – M.A.N.I.A. (2018) | Baromi nehéz nekiállni beszélni erről a lemezről, hiszen imádtam ezt a bandát egészen a 2013-as Save Rock And Rollig. Mármint még azt is imádtam, ami azért elég kevés oldschool fanról mondható el. Aztán az American Psycho-val elindult egy olyan folyamat, amelyet meg kellene állítani. Sürgősen! Tovább

2018. június 15.

Tisztelet a kivételnek! - Parkway Drive

Parkway Drive – Reverence (2018) | Hatodik albumával merészkedett elő az ausztrál metalcore legenda és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már gyakorlatilag el is hagyhatjuk ezt a címkét, hiszen ez a lemez ugyan metal,  meg heavy, meg groove, meg dirty, meg bármi, de nem metalcore. Ez valószínűleg nagyon sok rajongó lelkét fogja összetörni örökre, de most komolyan, sárcok… az IRE után mire számítottatok? Tovább

2018. június 10.

Nem kell paráz(s)ni! - Breaking Benjamin

Breaking Benjamin – Ember (2018) | A háromévenkénti Breaking Benjamin lemezmegjelenés olyan biztos, mint a rövid haj a nőknél 50 felett. Az pedig, hogy ez a lemez mindig kicsit hasonlít az előzőre… meg az az előttire… meg talán az az előttire is, az az egyszerű tény mellett szintén törvényszerűsödni látszik. De amíg így karcolnak a dalok, addig én ezt nem bánom! Tovább

2018. május 25.

Kívül állok, magamon kívül - Three Days Grace

Three Days Grace – Outsider (2018) | Három évet kellett újfent várnunk, hogy a torontói srácok visszatérjenek és végre levetkőzzék Adam hiányát, kipróbálva néhány olyan megoldást, amelyet eddig egész élesen kerültek. Persze nem minden esetben jó a kísérletező felfogás, de ha végre az énekes is beleviszi az egyéniségét a zenébe, azért az nem árthat. Matt pedig belevitte az övét ebbe a lemezbe bőséggel. Tovább

2018. május 24.

Hát ez nem az lett - 30 Seconds To Mars

A Jared Leto Show - 30 Seconds To Mars – America (2018) | A kezdetektől hatalmas rajongója vagyok a banda, vagyis a Leto fivérek munkásságának, a selftitled és az A Beautiful Lie ott csücsülnek a polcomon, a masszív porrétegtől védve, hatalmas becsben tartva, a This Is War-ra még fáj a fogam, míg a negyedik lemezt már csak ajándékba fogadnám el (talán). Pénzt már semmiképpen nem adnék érte. Valószínűleg az Americát azon nyomban vissza is adnám... Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky