2014. február 10. | VassAdrienn

Szendrői Csaba: Ha rossz kritikát kapok, az inkább hasznos

Emlékszem egy nyár közepi beszélgetésre. Három rozéfröccs elfogyasztása után ecseteltem egy asztaltársaságnak, hogy az Elefántot hallgatni, és szeretni kell! Legalább olyan lelkesen magyaráztam, mint ahogy nekem adták át az igét azon a télen, egy szórakozóhely különtermében. Valahogy a szájról szájra terjedő bandáknak még mindig megvan a varázsa. Ha pedig az ember meghallgatja ezt a zenekart, érteni fogja, hogy mi az a fanatizmus, ami a hallgatókat sorra megfertőzi. Szendrői Csabával, a két éves Elefánt zenekar frontemberével beszélgettünk.

Az Elefánt jelenlegi formájában 2012 januárja óta létezik. Szombathelyből Budapest lett, a két tagú csapat hatra bővül, és igen rövid idő alatt megismertették és megszerettették a közönséggel, nem mindennapi muzsikájukat. Az első, öt számot tartalmazó kiadványuk a Kék szoba volt, majd jött a Vérkeringő nevű nagylemez.

Kevesebb mint két év után már számtalan fesztiválról és teltházas koncertről lehetett velük beszélgetni. A Quimby, a Vad Fruttik, vagy az Anna and the Barbies előtt éppen olyan sikerrel léptek fel, mint amikor ők képezték a fő programot.
A dalokról, a koncertekről, és arról az utánozhatatlan életérzésről faggattam én is a csapat énekesét, amire egyre többen kíváncsiak velük kapcsolatban.

Kell valami varázs, ami többé teszi a produkciót egyszerű színpadon zenélésnél. Az Elefánt varázsa pedig többek között Szendrői Csabában, a frontemberben keresendő.

Vannak azok az emberek, akikbe élből szerelmesek leszünk. Persze a szerelem szót itt nem a klasszikus értelemben kell elképzelni, mint ahogy az Elefántnál sem egyszerű biológiai folyamatot jelent a vérkeringés… vérkeringő. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos energiáknak nem lehet, és nem is tud az ember ellenállni.

Előzetes várakozásaimat Csaba már akkor igazolja, amikor gondolkodás nélkül igent mond az interjúra, és amikor alig egy héttel később belép az ajtón. Pontosan érkezik, és bár állítólag hulla fáradt, mosolyog. A frontemberkedés nem könnyű feladat, és ennek ő azért még nagyon az elején van, de egyáltalán nem tűnik sem megilletődöttnek, sem kezdőnek.
Bele is vágunk. A múltról, a zenekar új összetételéről, a lemez megjelenésről, és a sokszor ismételt témákról csak pár szót ejtünk. Engem inkább az a titok érdekel, hogy mitől tudnak olyan nagy, és olykor megosztó hatást elérni, akár egyetlen számukkal is. De nem rontok rá élből.

Mesél arról, hogy ők milyen szoros barátságban állnak egymással és hogy a közös munka mindegyikük szívügye, és fő projektje. Alkalomszerűen zenélnek más bandákban, és bár nem csak ez tölti ki a hétköznapjaikat, valahol mindannyian erről álmodoznak.

- Mindenkinek van emellett civil munkája. Könnyebb lenne, ha ebből meg lehetne élni, de benne van a pakliban az is, hogy ez az idő soha nem jön el. Most is igaz a rigmus, aki dudás akar lenni...persze, hogy kinek mi a pokol, az már más kérdés.

Ők foglalkoznak a közösségi oldalukkal, együtt rakták össze a lemezborítót és a kísérő szövegeket. Többször összeülnek a próbákon kívül is ötletelni, és nincs olyan köztük, akinek a fejében a koncertezéssel le is zárul a feladat. Hamar megtanulták, hogy az a biztos amit ők csinálnak meg, és amíg lehet, a kezükben is tartják a fő feladatokat.
- Véremet adnám mindegyikükért. Annyira együtt van a csapat, hogy ha valami magánéleti problémám van, akkor is első sorban őket keresem meg. Kifejezetten örülünk neki, amikor van egy kis konfliktus, hiszen egyrészt tudjuk, hogy ebből sosem lesz igazi összeveszés, mert mindenki azon van, hogy a lehető legjobbat hozza ki a dologból, másrészt olyankor egy kicsit azt érezzük, hogy élünk.

Ez után érünk el a legelső komoly kérdőjelhez, ami velük kapcsolatban merülhet fel. Hová való ez a zene? Mert, hogy nem való mindenkinek, az biztos. Egyfajta érzelmi intelligencia, és hangulat szükségeltetik a befogadó részéről. Ráadásul, ha a a dalokra gondolok, nekem legtöbbször egy karosszékben kakaózós kép ugrik be. Át lehet szellemülni egy fesztiválon is úgy, hogy befogadjuk ezt az élményt, vagy téli klubokban jobban funkcionálnak?
- Megfogalmazták már velünk kapcsolatban, hogy klubzenekar vagyunk, de ez szerintem tévhit. Minden olyan zenekar, ahol nem a show elemeken van a hangsúly, jobban érzi magát egy klubban. Intimebb, más az atmoszféra. Ez természetes. Ettől még egy Pecsányi embert is el kell tudni varázsolni. Nem egészséges különválasztani a nagyközönséges, fesztiválos, meg a „kis” klubkoncerteket, hisz majd az összes zenekar piciben kezdte el. Máshogy állunk hozzá, máshogy zenélünk különböző helyeken.
A lemezünk viszont olyan, amiről te beszélsz. Ha valaki ül otthon, és elejétől a végéig meghallgatja, ez jön le neki, és ilyennek is szántuk. Koncert körülmények között tök mások vagyunk. Jó pár olyan bulin vagyunk túl, amikor egész végig ugrált és táncolt a közönség.
Amikor előzenekarként játszunk, az a feladatunk, hogy felhúzzuk a bulit, amikor pedig önálló koncertet adunk, képesek vagyunk igazán megmozgatni az embereket. A repertoárunknak van egy ilyen íve, de a végére azért mindig megvan a pörgés.

1 2