Blink 182: Neighborhoods| Van, aki régi kedvencként üdvözli újra Tomot, Markot és Travist, mások szerint „üres stadionrock nyugdíjas tinédzserektől”. Nem mondom, hogy igazságot teszek, mivel szerintem nagyon is van helye a punk-rocknak napjaink zenei palettáján például az emo stílussal szemben. Ez a zene pedig tutira felpörget még a reggeli kávé előtt!
Körülbelül két év munkája fekszik az együttes hatodik stúdió albumában, amire nem kevesebb, mint 8 évet kellett várnunk. 2011. szeptember 27-én jelent meg hivatalosan, azóta pedig kapott hideget is, meleget is. Szerintem minden benne van, amit egy belevaló punk-rock bandától elvár az ember: zúzás, ritmus, némi káromkodás, erotika és mindez érzelmekkel fűszerezve. A témák széles köre mellett a hangzás egységes – néha kicsit furcsa, de pont ettől érdekes, és többszöri meghallgatás után sem elvetendő. Mind a 14 számot együtt írták és hangszerelték, ezért nagyjából hasonló eszközökkel dolgoznak a dalok. Vannak zúzósabb és lassabb részek, összességében mégis lendületes.
Nagyon érdekes a teremtéshez való viszony, ami először a Snake Charmerben jelenik meg (a kígyó Ádám és Éva történetére utal, ahol a megrontó szerepét töltötte be), majd a Wishing Well dobja be „az ígéret földjét”, végül pedig a Fighting The Gravity misztikája teszi fel az i-re a pontot. Ez az utóbbi szám kicsit lehangolóra sikerült, túlteng benne a reménytelenség, a küzdés hiábavalósága, amit a sejtelmes sz-szekkel tovább erősít az elején és a végén ismétlődő „This makes no sense” (ennek nincs értelme) részlet. Most inkább nem bocsátkozom filozófiai fejtegetésekbe, miért lehet aktuális ez a hangulat – mindenki vonja le magának a tanulságokat.
Az ismétlés a Wishing Wellben például nagyon fülbe mászóvá tette a refrént, bár a „la da da da …”-nak nem sok értelme van, de kétségtelenül slágergyanús, mint oly sok hasonlóan handaszerű dal más együttesektől. Igazi „odamondósra” sikerült a Heart's All Gone, és kicsit hasonló a This is Home is, bár ez már kicsit hip-hopba hajló light-rock, ha lehet ilyet mondani.
Az egyik kedvenc sorom a Kaleidoscope-ból: „Stop draining the colour out of my scene”. Felesleges szó szerint lefordítani, sokkal fontosabb, amit összességében sugall – ne hagyjuk, hogy a negatív dolgok eluralkodjanak rajtunk, igenis őrizzük meg a színeket az életünkben. Ez a gondolatkör rajzolódott ki számomra a 11. dalban is, aminek a címe stílusosan a szerző monogramjából és a megírás dátumából áll. Mondjuk talán nem túl nagy biztatás, hogy „a legrosszabb még hátra van”, de mindenképp az újrakezdésre ösztönöz, hogy ne a múltban éljünk, hanem nyissunk a jövő felé.
Végül pár szót a szerelmes dalokról. Megszokhattuk, hogy a rockerek általában nyersebben éneklik meg az ilyen élményeiket, ez alól a Blink 182 sem kivétel. Mindezek mellett a számok elég negatív képet mutatnak - a Love Is Dangerous például kifejezetten elcsépelt hasonlatokat használ, és zeneileg is kicsit unalmasra sikeredett, de ezért bőven kárpótol a másik 13 egytől-egyig nagyon ötletes dal.
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább