2008. július 6. | déka

Beck: Modern Guilt

Beck: Modern Guilt (2008) | Miután legutóbbi megnyilvánulásai nyomán (Guero – 2005, The Information - 2006) egyesek az egekbe emelték, mások kreatív agyhalottnak nyilvánítva eltemették, Beck visszatért a Modern Guilt-tel, és megmutatja, mit lehet még kihozni egy kiégett zseni bűnbánatából.

Beck legújabb lemeze - melyen évek óta az egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja - ugyanazon reakciókat váltja ki, mint minden egyéb Beck kiadvány; sokan a barkács-pajtás art-popper pálfordulását várva csalódnak reményeikben, keveslik az újítás/eredetiség arányt, a többiek viszont fejüket vakargatva illesztenek egy újabb „-ista” végű szót a már eddig is besorolhatatlan stílusú különc neve mellé. Egy a lényeg; örömmel jelentjük ki, konszenzus most sincs.

Új Beck anyagnál az ember mindig kicsit félve nyomja meg a lejátszás gombot, most meg pláne. Tudvalévő ugyanis, hogy az album a Gorillaz - Gnarls Barkley vonalon egyre ismertebbé váló „new-york-i producermágus” (ahogy leggyakrabban nevezik) Brian Burton kezei alatt formálódott, érlelődött.

Minekutána többször meghallgattam a Barkley legutóbbi albumát annak idején – és még viszonylag friss volt az élmény – elkezdtem azon parázni, mi van, ha annyira erős lesz a Danger Mouse-lenyomat, hogy végül is csak Beck-esített Barkley lesz az eredmény.

Szerencsére a kezdeti ijedtségen túl nem csak azt nyugtáztam, hogy ettől nem kell félni – leszámítva, hogy itt is erőteljes a hatvanas évek stíl futurista, modern hangzású alapokkal történő körítése -, de az is osztályrészemül jutott, hogy felfedezzek magamnak egy legújabb „kedvenc Beck szám”-ot.

Ami a tartalmas tartalmat illeti, afelől sincs kétségem, hogy a kortárs filmutalásokkal, összeesküvés-elméletekkel, Rimbaud-reflexióval és a tőle várt, kellő mennyiségű abszurditással tarkított szövegvilág nem csak Beck jelenlegi kusza, belső világáról ad pontos képet, de a huszonegyedik század talajátvesztett emberében is ismerős érzéseket indukálhat.

A Cat Power közreműködésével fémjelzett nyitó Orphans már az elején betalál, gurgulázó dob és basszus, csattogó pszichedelika. Fölötte pedig az album egyik legszebb sorát rebegik el párhuzamban (fighting the fire with your bare hands), de az első abszurd löketet is rögtön megkapjuk a következő Gamma Ray-jel.

DM érdemei is rögtön megmutatkoznak ebben a két, kissé Beach Boys-beütésű.dalban. Bár már az Odd Couple-on bebizonyította, hogy nagyon jó egyensúlyt talál az elektronikus, kísérletezős hangzások, és a hatvanas évek pszichedelikus- és beatzenéjének harmóniavilága között, most figyelembe vette Beck szürreális világát is, így az egész lemezen a két hangfaragó erős összhangjának lehetünk fültanúi.

A kislemeznek kihozott Chemtrails-ben Beck finoman így fogalmaz; „the world is swallowed by evil”. A baljós- paranoiás felütés ellenére, vagy a nyilvánvaló helyzetdal-lét miatt (?) ez a nóta (általános) pozitív fogadtatásban részesült. Érthető is.

A lebegős, floydista téma, és a szó legszorosabb értelmében vett atmoszférikus hatás (egy repülőkkel kapcsolatos összeesküvés-elmélet a mű alapja) legalább annyira köszönhető Beck gyönyörű falzettójának, mint a hetvenes éveket idéző jam-es doboknak, a pszichó-gitárjátéknak és az emelkedő indusztriál zajerdőnek.

A címadó Modern Guilt-tel nálam Beck nem talált annyira be, mindössze a nintendo-hangok tetszenek és a dudorászás az elején. A szöveg persze itt is nívós, bár szomorkás (These people talk about / Impossible things), azonban az egész az Odd Couple Blind Mary-jére emlékeztet.

Nincs semmi baj, Beck rögtön javít a Youthless-ben. Azt mindig is nagyon bírtam benne, hogy pofátlanul ellop mindent, ami neki tetszik, és még csak nem is szólják meg érte. Bár…miért is szólnák? A Youthless eleje (bár egyeseket egy Justin Timberlake számra emlékeztet), egy az egyben a Bloodhound Gang No Hard Feelings-je, még a hangnemet sem változtatta meg a szőke konspirátor, csak beépített egy kis kraftwerki püttyögést, és kész.

Kihipózott fiddle hangszínével a dylan-i protestnóta Walls-ban szintén Cat Power alkot, figyelmünk azonban nem erre, hanem a következő Replicára irányul. Nos, mi is a replika? Beck szerint „We could live in a hollow tree” – hát ez. A Thom York szólócuccaihoz, Björk Hunter-éhez és még az Odd Couple Karmajához is hasonlító nóta pörgő zaj-elektro alappal dolgozik, de Mr. Hansen itt nem kiabál úgy, mint Cee-Lo ősereje. Beck csak suttog, mint egy tünde az erdőből, mert tudja, hogy a nagy ricsajban mindig a legcsendesebbet lehet csak meghallani.

Miután azonban búzaszín fürtjeit kiveti álmos, kék szemei útjából, előszedi magából a dögöt a Soul of a Man-ben, hogy azért tudjuk, mégiscsak Ádám fiával van dolgunk. A harapós-ütős stoner, de legalább stones-os hangzás nem hagyja lankadni a figyelmet, filozofikus szövegével uralja a hallgató szellemét és  - fejletépős riffjével - a testét is.

Minthogy minden jó beszélgetésben és eszmecserében egy idő után felgyorsulnak az események, a makacs vonatos-kattogós ritmussal operáló Profanity Prayers tovasodor minket a Radiohead legérleltebb munkáinak és a mélyrenyúló létértelmezési kérdések ingoványos terepére. Ez nem is lenne gond, ha az albumzáró nem egy bombasztikus – de nagyon down-tempo – nóta lenne.

A Volcano-ról egyszerűen nem tudok rosszat mondani (na jó, én kihagynám belőle a vonósokat…). Ha tehetném, idézném ide az egész dalszöveget, de mivel nem tehetem, megelégszem azzal, hogy elmondom; ez a legújabb „kedvenc Beck-számom”. Talán csak a 2002-es Sea Change-en voltak hasonlóan úszós, érett, és mély pillanatok, mint ebben a dalban.

Felfedezhetjük, hogy az evil és a people szavak mennyire hasonló hangzásúak, hogy egy japán lány beugrott a világ méhébe (ez a Kör c. film eredeti verziójában szemlélhető meg egyébként), és hogy talán mindannyian egy illúzióban élünk.( „I don't know what I’ve seen / Was it all an illusion? / Or a mirage gone bad?”) Milyen kár (bár lehet, hogy szándékos), hogy Beck ezt a valóban lélegzetelállító visszatérést pont a lemez végére időzítette. Pontosabban, az egész lemez az utolsó pillanat felé mutat.

Az első félóra konkrétan úgy hangzik, mintha Beck egy durva ekizés alatt, egy drum and bass partin belefutott volna a hatvanas évekbe, majd miután Brian Wilson, a komplett Pink Floyd és a Beatles LSD-t is adott neki, elutazott a Radioheadhez a jövőbe, most pedig kiégetten, egy scifi és egy ókori görög filozófia kötettel felszerelkezve Danger Mouse-szal cserélik a bölcsességet.

Az utolsó négy perc pusztán a fentiek eredménye. A nagybetűs Megfejtés. Ezennel tehát kijelentem, hogy nyolcadik lemezével, melyet július nyolcadikán, a harmincnyolcadik születésnapján bocsát a kíváncsiak kezére, Beck visszatért. Végre.

déka

A MyMusic értékelése: 9/10

Beck: Modern Guilt
(2008. július 4–8. 10 szám – 33:55, Interscope Records (GBr)/XL Recordings (EU))

1. “Orphans" (featuring Cat Power) - 3:17
2. "Gamma Ray" - 2:58
3. "Chemtrails" - 4:42
4. "Modern Guilt" - 3:16
5. "Youthless" - 3:01
6. "Walls" (featuring Cat Power) - 2:24
7. "Replica" - 3:27
8. "Soul of a Man" - 2:38
9. "Profanity Prayers" - 3:45
10. "Volcano" - 4:27