2008. május 10. | déka
Gnarls Barkley: The Odd Couple | Itt a Veszélyes Egér és a Nagy Barna Maci második közös albuma. Az (ismét csak) zseniális kiadvány keretében nem kell meselemeztől tartani, a Gnarls Barkley inkább rémisztget, mint altat minket a The Odd Couple-on.
Kíváncsian, már-már sátáni félmosollyal az arcomon dörzsöltem tenyerem, midőn meghallottam a hírt, hogy jön az új lemez, és ezáltal – remélhetőleg Gnarlsék nem tűnnek el a süllyesztőben. Az izgalomba kis félsz is vegyült, hogy Danger Mouse, az alter-futurista art popper és Cee-Lo, az aranytorkú atlantai soulpacsirta a kiugróan erős és mindent elsöprő világsikert hozó első album színvonalát tudja-e újra hozni. Az is fontos elvárás volt - nyilván - hogy ne megint ugyanazt kapjuk, nehogy unalmassá váljon.
Amiatt is aggódhattunk, hogy mivel a Gnarls Barkley side projectként indult (értsd: maszekoltak, de saját örömükre), a St. Elsewhere meglepetéseit, kiszámíthatatlanságát nem lesznek képesek felülmúlni, ha egy teljesen koncentrált, hivatalos „Gnarls Barkley-album”-ot készítenek. Nos, az Odd Couple felemás teljesítményt nyújt, de ezt abszolút pozitív értelemben kell értenünk. A tartalom és a forma változott, a metódus viszont ugyanaz maradt.
A tartalom egyértelműen sötétebb, mint a debuté, a koncentráltsággal kapcsolatos aggodalmunk pedig beigazolódni látszik, de meglepő módon, ez nem rossz hír. Az Odd Couple valóban sokkal simább alkotás elődjénél, de ez művészi szempontból egyáltalán nem válik hátrányára. Más kérdés, hogy kereskedelmileg egy ilyen borús, paranoiás anyaggal nagyobb a kockázat.
Észrevehetjük, hogy Danger Mouse feltehetően nem szállt el magától, ha most is ilyen igényes és tartalmas szettet tolt Cee-Lo dallamai alá, és ez valószínűleg azt fogja eredményezni, hogy a depis szövegekkel együtt az Odd Couple-t nem tudják majd a St. Elsewhere üstökösszerű pályájára állítani. A lassú növekedés lehet jellemző inkább. A formát illetően – ezzel ellentétben – a meglehetősen populista hangot megütő „hatvanas éveket idéző groove-okat trip-hopra, art pop-ra illesztünk” stílus fogható meg a lemezen. A modern pszichedelikus soul mérföldkövének tartott „Crazy” szárnyalása, és az Outkast szintén bizarr, hip-hopos formában visszatekintő csomagjának, a „Hey Ya”-nak sikere után ez bevált recept.
Az indító Charity is kapásból egy Sam Cooke szám (Chain Gang) „oh, ahh”-zását integrálja a visszafogott, mégis sokat sejtető dob, a nyomasztóan fojtott basszus és orgona baráti körébe.
A Who’s Gonna Save My Soul – nevét igazolván – egy szépséges soul, puhán pengetett kisérőhangokkal (az embernek egészen komolyan olyan érzése támad, mintha a hangszer egy növényből lenne - ha már a pszichedéliánál tartunk), a háttérben vízszerűen kavargó orgona és teljesen konstans dobjáték pedig nagyszerű metaforája az önmaga farkába harapó depresszív szövegnek.
A Going on megint a „fab sixties” kincseiből merít (egyesek a 5th Element egyik számának akkordmenetét vélik felfedezni a dalban), dob-taps párhuzamával jól táncolható twist ritmust hoz, végén egy belassult modern hangorkánnal megfejelve. Ha a hangulatot akarom tükrözni, csak annyit mondhatok; ez a három szám iszonyúan erős kezdés.
A következő track, a kislemeznek kihozott Run nem a kedvencem, de erről sem tudnék igazán rosszat mondani. Csak azért érzem gyenge pillanatnak, mert az előtte elhelyezkedő erős triász, és az utána hallható megint csak bitangerős páros kicsit beárnyékol neki.
Ezek közül az első, irgalmat nem ismerő paranoiájával, a St Elsewhere Boogie Monster-jének méltó (ha nem azt felülmúló) párja, a kegyetlen mestermű Would Be Killer. A slide-os, manipulált gitársound tökéletes és organikus háttér. Cee-lo félelmetesen (jól) énekel, minden egyes minta és hangszelet a helyén. Danger Mouse-szal karöltve végig tartja a feszültséget, nem enged kitörni - ez dinamikailag nagyon okos húzás, és arra késztet, hogy újra és újra meghallgassuk. Az Open Book kezdő levegős hangjai kellően jó atmoszférát teremtenek, a szédelgő ritmus, amiről menet közben kiderül, hogy valójában akkora time van benne, mint állat - törzsi jelleget ad.
Mindezzel együtt és a hasonló metaforákban működő dalszöveggel akár egy greenpeace-es himnusz is lehetne (so you mortals must keep this in mind/ this is the way i'm designed/and i have no power so i'll only die one time). A Whatever, minimalista-nihilista szövegével és zenéjével, amit elképesztő kifejezőerővel ruház fel Cee-Lo igen pontos éneke, már nem üt akkorát, de - egy ideális világban - még az "internet" esetleg a "new silent" generáció önironikus nemzedéki dala is válhatna belőle (I don’t have anything to say/I want everything to go my way/Shut up mom it is not OK /I’m alone almost every day/ But it’s cool / It could be better /I don’t care).
A Suprise megint a Mamas And Papas világát idézi, a No Time Soon-nal együtt itt hallhatunk csak pőre, akusztikus gitársoundot. A legjobb számok azonban, mint már említettük, az „elszigeteltség, no önbizalom” témákban peregnek. A She Knows olyan, mint egy zenés performanszon előadott bizarr szerelmes vers, ahol a hátteret „Csajkovszkijba oltott soul” adja egy betépett futurista dj kezében.
A Blind Mary-ről pedig – bár a Rolling Stone az Odd Couple kétségbeejtően értelmetlen és üres pillanatának tartja – csak annyit, hogy a magányról nem daloltak még ennél „édibédibben”. Cee-Lo egy vak csajszinak bazsevál a Knockin' on Heaven's Door-tól mindössze egy akkordban eltérő harmóniasorra (She has no idea I'm ugly. /So I've absolutely nothing to hide. /Because I'm so much prettier inside). Hogy el bírjuk képzelni Mary helyzetét, azaz akusztikailag ne sokat lássunk Cee-Lo-ból, Danger Mouse kb. ötezer filtert helyezett el a félénk énekes hangján, de így is tökéletes az összhatás.
A Neighbours sem túl vidám nóta, de a valószínűleg tudatosan a lemez végére pakolt Little Better megnyugvást hozhat a Cee-Lo lelki épségéért aggódó rajongóknak. Bár már pozitívabb képet fest, azért tudjuk, hogy van még pucolni való. Kétségtelen, itt minden dal egy vallomás, minden dal önreflexió, melyben megismerhetjük a két csodabogár belsejét (The circumstances put soul in me /.../I’ve got a heart made of gold in me).
Ami a metódust illeti; a St. Elsewhere-nél megismert filmes utalás itt is megjelenik – a cím egy filmé (eredetileg Broadway darabé), és szinte végig hallhatjuk a vetítőgép kattogását. A szokott frappáns és érzékeny szövegek sokkal önmarcangolóbbak, de ezek nem lógnak ki a két művész remek összhangja miatt. Danger Mouse most is csillogó, messzemenően igényes és pontos munkát végzett, az egész album együtt lélegzik, egyesek szerint olyan, mintha Prince és a Radiohead együtt jammelnének. Ha viszont a filmes párhuzamnál maradunk, akkor hasonlíthatjuk ezeket a dalokat a Menzel filmekhez is. Ezekben is riasztóak az élet durvaságai, de a szomorú dolgok a szinte mindent elborító önironikus báj fényében jelennek meg a hozzáértő, gondos kezek nyomán. Méltó folytatás, várjuk a következőt.
déka
A MyMusic értékelése: 8/10
Gnarls Barkley: The Odd Couple
(2008. március 18. 13 szám - 39:11, Atlantic)
1. "Charity Case" – 3:12
2. "Who's Gonna Save My Soul" – 3:15
3. "Going On" – 2:54
4. "Run (I'm a Natural Disaster)" – 2:40
5. "Would Be Killer" – 2:22
6. "Open Book" – 3:20
7. "Whatever" – 2:18
8. "Surprise" – 3:50
9. "No Time Soon" – 2:55
10. "She Knows" – 2:44
11. "Blind Mary" – 3:25
12. "Neighbors" – 3:05
13. "A Little Better" – 3:07