2008. április 25. | Fodor Csaba
Az angol Bauhaus nevű formáció 1983 után idén megjelentette az új, egyben az együttes életét végleg lezáró ötödik nagylemezét. A goth keresztapái úgy tervezték írnak tíz számot, majd csendben elvonulnak, de azért kritika nélkül nem ússzák meg. Hogy pozitív-e vagy negatív, és vajon lehet-e darkos hangzásvilággal mennybe menni? Kiderül...
A viszonylag rövid életű zenekar (1978-1983) még a negyedik albumának (Burning from the inside) megjelenése előtt egy héttel oszlott fel, mikor a basszusgitáros David J egy koncert végén elköszönésként a „Rest in peace” (Nyugodjatok békében!) formulát használva vonult le a színpadról. Persze több belső viszály, és sértődés előzte meg a különválást, például Peter Murphy (énekes) Maxelles reklámszereplése kapcsán tört ki az egyik nagy hiszti a zenészek között, majd a tagok különböző szólóprojektekben és a Murphy nélkül felálló Love and Rocketsben folytatták pályájukat. De mit is hoztak ők létre? Megteremtették a goth/dark stílust és köré az egész szubkultúrát, ezenkívül zenéjükbe tökéletesen integrálták a dubot, a punkot, a new-wave-et és még némi funkot is. Egyedi hangzásviláguk nélkül talán olyan együttesek hiányoznának a mai zenei palettáról, mint a Nine Inch Nails, az Interpol, a Queens of the Stone Age, de sorolhatnánk sokáig, hogy meddig is terjed hatásuk. Inkább beszéljünk a lemezről.
A Too much 21st century című szám remekül indít, erősen Stooges-os, feszes basszustémával, karcos gitárral, igaz újat nem mutat, sőt talán a régi dark hangzás sem annyira sötét már, de nagyszerű intro-ja az albumnak. Még a második, Adrenalin című szám is a rockos, posztpunk vonulatot követi, és ezek közé sorolható az International bullet proof talent és akár az Endless summer of a damned is, bár itt már gyűlnek a felhők, borul a hangulat. A lemez másik meghatározó egységébe olyan számok tartoznak, mint az Undone, ahol bekapcsolódik a 80-as éveket idéző, zümmögő szintetizátor, vagy a Saved, és a Mirror remains. Ezek a számok már sokkal jobban idézik a régi Bauhaus felvételek atmoszféráját, nyöszörög a depresszív gitár, ahogy Daniel Ash nyúzza, több a dubos téma, az ének pedig sötét, és távolinak tetsző. A Saved-ben keleties kántálásokkal is operál Murphy, – akiről nem árt tudni, hogy még 1990-ben áttért az iszlám hitre, és jelenleg Törökországban él - ezek a hatások pedig feltétlenül jót tesznek a számnak, ami a lemez koncepciójába is szépen simul. Három szám maradt ki az eddigi felsorolásból, nem véletlenül. A Black stone heart és a The dog’s a vapour melyek kétségtelenül a lemez legjobbjai – persze ez szubjektív. Az elsőben a zongora és a fütyörészés teljesen megható, mosolyra fakasztja az embert, pedig egyáltalán nem várhatóak tőlük a derűs dalok, de ezt nagyon eltalálták. A Dog’s a vapour pedig az igazán elborult, depresszív kedélyállapotot tükröző Bauhaus szám, ezt meg elvártuk tőlük. És maradt még a zárószám, a Zikir, amit nem lehet hova tenni, mondhatnánk rá egyszerűen, hogy szar, inkább maradjunk annyiban: kihagyhatták volna.
Összességében egy nagyon jól összerakott, nyers posztpunk lemezt kapunk. Persze az első In the flat field vagy Mask még mindig előbb kerül a lejátszóba, de a Go away white is remekül illik a Bauhaus eddigi munkásságába, s egyben kellemes záróakkordja annak. Ami nagyszerű, hogy megmaradtak undergroundnak, nem egy eladható, mainstreambe hajló lemezt próbálnak áttuszkolni a dobhártyákon. Nem ez lesz a stílus kultuszlemeze, de ha nem is angyalként, szépen távoznak a szimbolikus fehérségbe.
A MyMusic értékelése: 7/10
Bauhaus: Go Away White (2008)
Számlista:
1. Too Much 21st Century
2. Adrenalin
3. Undone
4. International Bulletproof Talent
5. Endless Summer Of the Damned
6. Saved
7. Mirror Remains
8. Black Stone Heart
9. The Dog's a Vapour
10. Zikir