3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. június 18. | déka

Klasszikusok | The Cure: Pornography

Copyright:

Mint azt a Pop, Csajok, Satöbbiből is megtudhattuk, máig rejtély, hogy azért hallgatunk folyton zenét, mert szenvedünk, vagy a zene okozza a szenvedésünket? Sanyarú világunkban mi sem időszerűbb, mint a tinik körében dívó szomorúságkultusz. Ezen sokat emlegetett imók ill. a gótok egyik legnagyobb korai ikonja a Cure. A Cure legcure-abb lemeze pedig a ’82-es Pornography.

  • megosztás
  • kapcsolódó linkek

Az ikon idén új lemezzel rukkol elő, bár tudjuk, ez a Cure már nem ugyanaz, mint ami a legendás albumot készítette. Ami azt illeti, a „legcure-abb lemez” témában amúgy is évtizedes viták folynak, így a Pornography monopolhelyzete sem egyértelmű. Sokan a Disintegration-t szavazzák meg befutónak, mivel világsikert hozott (pl. rögtön indulásakor bronzérmes toplistás helyezést szerzett a brit slágerlistákon), mások a Pornography folytatásaként értékelik az 1989-es darabot.

Ami biztos; annak ellenére, hogy pl. az All Music Guide túlságosan egyenetlennek minősítette ahhoz, hogy klasszikussá váljon (bár elismerte, hogy a korabeli kritikusok alulértékelték a lemezt), a Pornography-nak tagadhatatlanul nagy hatása volt a „gótik”, a poszt-punk és indie szcénára a ’80-as években.

Nemcsak zeneileg, atmoszférájában és ars poeticájában majmolták rengetegen Robert Smith-t és bandáját, a rajongók az énekes-dalszerző össze nem téveszthető fizimiskáját is gyakran tekintették mintául otthon a tükör előtt, midőn az eldöntendő kérdés az volt, mit vegyenek fel másnap az iskolába.

Félresöpörvén azonban a divatirányzat sajátosságaiból adódó poénlehetőségeket, tegyük fel a kérdést; vajon mi ihlette a Cure – ha nem is biztos, hogy legcure-abb, de – legszomorúbb, legsötétebb anyagát? Smith a saját bevallása szerint egy elviselhetetlen albumot akart összehozni, az évek során azonban már kialakult a Pornography legendáriuma, mely azt sugallja, hogy az énekes ekkoriban harcban állt mindennel, amivel csak lehetett; bandájával, a zenével, az élettel, és önmagával is.

A totál kiábrándító szövegek mestere hangszerek között aludt a stúdióban, és néha sírva vonult le a színpadról a ’81-es koncertek során – szól a fáma. A zenék – akármi legyen is a koncepció – végtelen boldogtalanságot sugároznak, és a nihilista attitűd, mely az egész albumra jellemző, igen akkurátusan fogalmazódik meg a One Hudred Yearsben, elég a dalszöveg első sorára gondolnunk /doesn’t matter if we all die/. A helyzet menthetetlenségét hangsúlyozandó, a szám majdnem hét percen keresztül pörög ugyanabban a kétségbeesett gitár-dob hurokban.

A Short Term Effect sem vidámabb szerzemény, igazi savanyú jóskáknak való nóta. Robert Smith (remekül!) delayezett hangjával egy hallucinált világ képzetét kelti, viszont a szöveg néha igen kiakasztó /Just a falling bird / Cold as it hits the bleeding ground/, ami hozzájárult ahhoz, hogy egyesek úgy véljék, Smith a XX. századi Rimbaud, mások viszont arra a következtetésre jutottak, a Cure költészete nem sokban különbözik a kliséktől duzzadó, gimis iskolaújságokban megjelenő tiniversektől.

A pörgős Hanging Gardent kihozták kislemeznek, bár eredetileg ezt sem tervezték. Az egész lemezt annyira eladhatatlannak gondolták, hogy végül csak Chris Parry, a Fiction kiadó vezetője sugallatára „javították fel” kereskedelmi szintre az amúgy kevésbé slágeres számot.

Mindezek ellenére az egész Pornography jó helyezéseket ért el a brit listákon.

Az agónia további mélyítésére a Hanging Garden után egy végletesen lassú dal, a Siamese Twins szól, mely egy „archetipikus emo-song contest”-en biztos befutó lenne a lemezről. Nemcsak azért, mert ilyen lassú tempót nehéz pontosan tartani – ők mégis csont nélkül megoldják -, hanem mert a szövegben minden szerepel, ami feketegúnyás barátainkat leginkább jellemzi; cinikus – avagy lemondó -viszony a szerelemhez, zsilett penge (/push a blade into my hands/), önsajnálat (/Leave me to die / You won't remember my voice/), stb...

Természetesen, ha végletesek akarunk lenni, akkor itt nem állunk meg, a Figurehead a lemez legsötétett bass-futamával operál, a szövegről nem szólva (/I laughed in the mirror for the first time in a year/), és még a dob-gitár kettős is elég fájdalmasan szól.

A Strange Day a kedvencem a lemezről. Nem mondom, hogy kevésbé apatikus hangulatú, mégis címéhez méltóan valamiféle különös érzetet kelt (főként a kezdeti effektek és a re-do-mi basszusalap miatt), és mikor először hallottam, tényleg eszembe jutott a szövegben is szereplő tenger. A fellélegzés azonban nem tarthat soká, ugyanis a Cold kezdő csellóhangjaitól már rögtön az elején feláll a szőr az ember hátán. A séma ugyanaz; fájdalom, és az ezen való rágódás, Smith pedig akkora átéléssel énekel, hogy közben artikulálni is elfelejt. A záró Pornographytól sem várunk mást, borús futamok, szintén hátborzongató a loopolt, összekevert emberi hangokkal, igazi prog-gót (ha egyáltalán van ilyen…) nóta. Ez alapján elmondhatjuk, a szomorúság, elhagyatottság, kiábrándultság és nihilizmus konceptlemezéről van szó.  Szegény mélabús lelkeknek még orbáncfűteával sem sikerült kitörni a stresszspirálból.

Annak ellenére, hogy a Cure-nak, bár meglepően jó helyezéseket értek el, nem ez hozta a legnagyobb sikert, mégis klasszikus lemezként kell kezelnünk a Pornographyt. Egyrészt, a fent említett popkulturális hatását nem szabad figyelmen kívül hagyni, másrészt, a lemez kiadását követő turnén (Fourteen Explicit Moments) kristályosodtak ki a Cure-ra leginkább jellemző elemek a koncerteken, mind zeneileg, mind külcsínre vonatkozóan (tornyosuló séró, sötét rúzs), és eme turné nyomán vált ki Simon Gallup basszeres is, belső feszültségek miatt.

A fent említett (Pop, Csajok, Satöbbi) ironikus kérdésfelvetése maga így hangzik; „Mi volt előbb, a zene, vagy szenvedés? Folyton azon sajnálkoznak, hogy a fiatalságra romboló hatással vannak az erőszakot ontó filmek, és ezért annyi a kiskorú bűnöző, ugyanakkor senki sem sajnálkozik azon, hogy dalok ezreit hallgatják (szó szerint ezreit), amik mind a csalódásról, a fájdalomról, a bánatról és a szakításról szólnak.”.  Persze mi igazából tudjuk, hogy ezek az elméleti feltételezések mit sem számítanak, ha az ember szomorú, akkor a Walkin On Sunshine-t is szomorúnak találja, ezt a filmből, és Babitstól is tudjuk. A Cure zenéje ettől még jó marad, de mindenkit kérek; a faciális feedbackről ne feledkezzünk meg!

Déka

A MyMusic értékelése: 7/10

The Cure: Pornography
(1982 május 1. 8 szám – 43:29, Fiction)

1. "One Hundred Years" – 6:40
2. "A Short Term Effect" – 4:22
3. "The Hanging Garden" – 4:33
4. "Siamese Twins" – 5:29
5. "The Figurehead" – 6:15
6. "A Strange Day" – 5:04
7. "Cold" – 4:26
8. "Pornography" – 6:27

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások
savashenrik 2008. jún. 18.  21:11 1
Kyle Broflofsky is megmondta, hogy a Disentegration a világ legjobb lemeze:)
   

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

2020. augusztus 31.

Ilyen lenne az élet? - Novelists – C’est La Vie

Novelists – C’est La Vie (2020) | Harmadik lemezéhez érkezett a francia, gitármasztizós, metalcoreba hajló, djent és progmetallal kacérkodó Novelists, és mi sem lehetne ennél nagyszerűbb hír, hiszen az új korongon – ahogy azt már megszoktuk tőlük - egészen kiváló muzsikálást hallunk. Nagy kár, hogy a megjelenés után Matteo Gelsomino énekes kilépett a bandából, mert nélküle, valószínűleg, a C’est La Vie sem lenne ennyire király. Tovább

2020. augusztus 26.

Az ellenállás él! - Anti-Flag – 20/20 Vision

Anti-Flag – 20/20 Vision (2020) | Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk. Tovább

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky