The Hives: The Black And White Album - Nem fekete-fehér

„Az őrültség meghatározása: ugyanazt csinálni és mindig mást eredményt várni” – kántálja Howlin' Pelle Almqvist énekes a The Hives új albumának egy pontján. A svéd őrültek esetében azonban ennek fordítottjáról van szó: az új album kicsit más, az eredmény azonban ugyanaz: egy baromi jó poplemez.

A The Hives sikere legalább annyira köszönhető a tagok – főleg persze az énekes – karizmájának és a piaci résnek, amit betömtek, mint a zenének, amit produkálnak. A kétezres évek elején járunk, amikor a The Strokesszal az élen újra feléledt a garázsrock, hogy változó színvonalon de egyöntetű lelkesedéssel kövesse őket több tucat együttes The előtagú névvel. A Hives tehát jó időben volt jó helyen, annyira, hogy második, Veni Vidi Vicious című albumukat két évvel megjelenése után újra ki kellett adni.

A siker persze rajtuk is múlt. Nem agyaltak sokat az imázsukon, csupán felélesztették a pofonegyszerű zúzós rock, az angolszász ska-divat és a posztpunk kliséit, összegyúrták őket, és kész is volt a banda. Rájöttek például, hogy mennyire menő is az, amikor az együttes tagjai pontosan ugyanúgy öltözködnek és olyan idióta neveket választanak maguknak, mint Vigilante Carlstroem, Dr. Matt Destruction, vagy Chris Dangerous. Ha valaki ezzel nem ért egyet, nézzen utána a Madness vagy a zakkant popban utazó Devo nyolcvanasévek-beli munkásságának, vagy olvassa el Roddy Doyle ide vágó kötelező olvasmányát, a The Commitments-t.

Tulajdonképpen nincs is értelme észérveket hozni a Hives zenéje mellett: ha valaki látta őket élőben, pontosan tudja, miért jók. Nagyon pontosan, üresjáratok nélkül zenélnek, tökéletesen összekapcsolódnak a közönséggel, húzzák, provokálják őket. A tavalyi Szigetre már csak Almqvist mozgáskultúrája miatt is érdemes volt kimenni; amikor pedig egy színpadon fetrengés és egy állványzatról fejjel lefelé lógás között az egész bandával együtt percekig lemerevedett a Diabolic Scheme közepén, az a fesztivál történetének egyik nagy pillanata volt.

Az új, The Black and White Album című lemez első számait hallgatva úgy tűnhet, legalább öt éve áll az idő. Pontosan ugyanaz az északi ridegséggel kiszámított, mégis magával ragadó lendület, egyszerre játékos és zúzós, vidám és ijesztő zene, mint amit az elmúlt két albumon hallottunk. A kezdő Tick Tick Boom pontosan olyan, mint az I Hate to Say I Told You so a kettővel ezelőtti lemezükről, de a Hives esetében megbocsátjuk az önismétlést, annyira szórakoztatóak így is. A pörgés aztán lelassul az együtt kiabálós Well Alright!-ban, hogy a következő – és fejrázásilag az album csúcspontját jelentő – Hey Little Worldben visszatérjen.

A hatodik szám furcsa, szintetikus keringője kettétöri a lemezt: a folytatásban ugyanis egy kicsit új Hives-t kapunk. Van itt csilingelős pop, amely esküszöm, akár egy Pink-számként is elmenne, persze leszámítva Almqvist visító énekét (It Won’t Be Long); van középtempós funk-paródia (T.H.E.H.I.V.E.S.), idegbeteg minimálrock (Giddy Up), vagy musicalbetétre emlékeztető dalszerűség (Puppet on a String). A jó öreg Hives (na jó, ez furcsán hangzik egy huszonnyolc éves átlagéletkorú együttesre) csak egy-két pillanatra köszön vissza.

Bár a The Black and White Album kissé súlyosabb, változatosabb, kísérletezőbb, mint elődei, útkeresésről szó sincs. A lassabb tempót több eredetiség kompenzálja, de a cél egyértelműen – és mindenki legnagyobb örömére – ugyanúgy a nagybetűs Buli. Ne ijedjen meg tehát senki, az északi garázsrockerek még mindig nem veszik komolyan magukat egy pillanatra sem, és eszükben sincs felnőni. Hálistennek.

A MyMusic értékelése: 7/10

-nm-

cimkék
- the hives

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

szexuális zaklatás panda	2008. jan.. 15. 01:46	1
ollllé!

Teljes fórum

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább