2008. január 23. | Neményi Márton
The Return of the Pannonians címmel, a Megalith Records kiadónál jelent meg a Pannonia Allstarts Ska Orchestra új stúdióalbuma. A hangzás jóval érettebb, összetettebb, kicsit agyafúrtabb, de a lényeg, az autentikus ska tisztelete és a bulizene-jelleg szerencsére ugyanaz.
2003-ban, az első demó megjelenésekor még senki sem gondolta, ami két év múlva kiderült: Magyarország bizony ska-nagyhatalom, méghozzá főként ennek a soktagú, laza szerveződésnek hála, amely végtelen visszafogottsággal Pannonia Allstars Ska Orchestrának hívja magát. Az ötlet ehhez képest pofonegyszerű: öregsulis jamaicai ska és rocksteady, rockos-magyaros felhangokkal és annyi vendégművésszel, amennyivel csak össze tudnak haverkodni.
A PASO-nak sok arca van, és ember legyen a talpán, aki követni tudja, éppen ki és honnan jön, ki és hova megy; előszeretettel alakulnak a bulik kedvéért sound systemmé, selectorkodnak, élőben pedig fesztiválrengető koncertzenekarként működnek (már ha elférnek a színpadon). A sorlemezek hangzása kissé más tészta, visszafogottabb, finomabb, letisztultabb. Egyértelmű, hogy a PASO lényege a koncertélmény, de ez persze nem von le semmit az albumok értékéből.
A nemrég megjelent új lemez, a Return of the Pannonians tanúsága szerint a recept hálistennek nem változott, nagy meglepetésre, zenei pálfordulatra tehát nem kell számítani. Az elkészítés módja azonban árnyalatokban más: az egész album testesebben, súlyosabban szól, az eddigieknél több basszussal. A zenei világ még mindig viszonylag tiszta ska, de vevők más műfajok hatásaira is: van itt jazzesen induló darab (Summertime, Kiss Erzsi és Harcsa Veronika tökéletesen passzoló hangjával megtámogatva), altrockos gitárhangzás (Mo’fyah), népzenés mellékíz (Dr. Dermot’s Choice, Sahara). Az utóbbi főleg Barna Györgynek és a kezében ficánkoló hegedű köszönhető, az ő csúcspontja A Tenkes kapitánya, amely eredetileg a címadó dal lett volna, viszont semmi köze a tévésorozathoz. Persze az uralkodó hagszerek azért még mindig a fúvósok, a Hammond-orgona és a lüktető dobok, legfeljebb ez a lüktetés az előző, Budapest Ska Mood című albumukhoz képest kicsit lassabb és átgondoltabb. Ez alól kivétel persze az Outro utáni három nagyon jól sikerült dub-átdolgozás.
Az énekes, KRSA (azaz – figyelem, micsoda szerénység! – Lord Panamo) hangjának határozottan jót tett az előző album óta eltelt két év és sok-sok buli: A BSM-en itt-ott hallható erőlködésnek már nyoma sincs, fesztelenül nyomja az énekbeszédet, torokhangon hörög, ha kell, és olyan lazán teszi a sorok végére az oxfordi angol szerint oda nem illő magánhangzókat, hogy szinte látjuk a karibi tengerpartot és a naplementében lobogó raszta tincseket. Sajnos azonban szinte végig angolul énekel, pedig a lemez egyik csúcspontját jelentő Mo’fyah-ban kiderül, hogy menne ez magyarul is, nem is akárhogy. Persze sosem árt a Kárpát-medencénél tágabb közönségben gondolkodni.
Hosszú, a műfajhoz képest változatos, mégis egységes hangzású album a The Return of the Pannonians, nekem például sok is lett volna egy dózisban, több részletben tudtam csak meghallgatni. Az előző kiadványok vadságából ide kevesebb jutott, de ez ne tántorítson el senkit, hiszen ezzel együtt is nagyon jó anyag: egyszerre mély és könnyed, vidám és súlyos, egyszerűen nem lehet nem bólogatni az ütemre. A koncerteken pedig továbbra is lesz alkalmunk megmutatni, hogy megy a „helybenfutás térdfelrántással” nevű tradicionális jamaikai tornagyakorlat.
Ha pszichiáter lennék, receptre írnám fel az új PASO-lemezt, depresszió ellen.
Neményi Márton