2008. február 16. | Neményi Márton

Radiohead: In Rainbows

A tíz évvel ezelőtti iskolateremtés és az azóta tartó folyamatos útkeresés, kísérletezés megtette a hatását: a Radiohead magabiztos, azonnal felismerhető hangzással és – ami a lényeg – nagyon jó dalokkal tért vissza. Megilletődött kritika a klasszikus zene határait súroló, az internet után nemrég cédén is megjelent lemezről.

Emlékszem, tizenhét évesen meghallani az OK Computer albumot kábé olyan volt, mint pár évvel azelőtt megtalálni az unokabátyám pornóújság-gyűjteményét. Az ember nem tud mit kezdeni az élménnyel, zavarban van, hárít, de valami mindig visszahúzza, aztán rájön, hogy valami nagy dolog történik vele. A kritikusok annak rendje és módja szerint mennybe is menesztették a korszakalkotó illetve –lezáró albumot (nézőpont kérdése); egy bikkfangos kritika például azt találta róla mondani, hogy a rock and roll búcsúja a Földtől. Annyiban nyilván tényleg űrzene, hogy az addig megszokott britpop-hangzáshoz képest jóval több volt az elektronika, Thom Yorke énekes fül- és lélekszaggatóan vinnyogott, és a hagyományos dalszerkezet is fellazult, az átvezető prüttyögéstől (Fitter Happier) a többtételes zeneműig (Paranoid Android) volt ott minden.

Nem csak az album zenetörténeti jelentősége tagadhatatlan, hanem az is, hogy az együttes ezzel egyszer és mindenkorra elérte kreatív csúcsát: a következő, Kid A című album szinte tiszta elektronikájával, Aphex Twin-szerű ütemképleteivel és végtelen szomorúságával sem tudta überelni a Computert, hát még a kissé sebtében összedobott, de még mindig nagyon jó Amnesiac. A következő, Hail to the Thief album viszont azt üzente, hogy a Radioheadet nem kell félteni, még mindig ők a kortárs rock legjobb dalszerzői, Yorke látomásos-horrorisztikus szövegeivel, Jonny Greenwood kísérleti elektronikájával és monumentális slágerekkel. Az In Ranbows megjelenésekor tehát elég magasan volt a léc, de hát már csak a megjelenési mód (interneten, szabadon választott összegért cserébe letölthető) miatt is drukkolni kellett neki – hálistennek ez utóbbi kihívást jól vették. Az, hogy a helyén maradt-e az előbb említett léc, jóval nehezebb kérdés, de pár hónapnyi hallgatás után minden világos lett.

A szuperlasztívumok ellenére is tudom, hogy a Radiohead menthetetlenül szubjektív téma, sokak szerint túlértékelik, és vannak, akiket egyszerűen idegesít az énekes vonyítása és úgy általában az egész depresszív, zakkant hangzás. Én például a mai napig nem vagyok kibékülve azzal, ahogy az együttes vadul; kaotikus, furcsa hangörvény, Thom Yorke pedig úgy vonaglik, mintha epilepsziás nagyroham tört volna rá, és ez a hangján is hallatszik. Nekem sokkal jobban működnek a lassabb, szebb, szomorúbb vagy éppen jazzesebb témák. Hálistennek az In Rainbowson ez utóbbiak vannak túlsúlyban, és nem is akárhogy sikerültek.

A fentiek miatt az idegesen zakatoló 15 Steps című kezdőtétellel nehéz is volt megbarátkoznom, de idővel bekattant, hogy tökéletes indítás, olyan basszusmenettel a végén, amely „még-még-még” érzést hagy maga után. (Ez a „bekattanás” jellegzetes pillanat nekem minden új Radiohead-albumnál: amit a legkevésbé tudok hova tenni elsőre, arról derül ki később a legbiztosabban, hogy zseniális cucc.) Ez folytatódik a szintén kaotikus Bodysnatchersben is, amelynek két sora összefoglalja azt, amit Thom Yorke érez, és ami persze átragad a hallgatóra is: „I have no idea what I am talking about / I am trapped in this body and can't get out”.

Az In Rainbows ereje azonban csak ezután jön elő, a Nude című lassúval, amelyet már koncerteken is agyonjátszottak, nem véletlenül. A hangzás szép, kiegyensúlyozott, telt, szinte hallgatóbarát (már amennyire van értelme használni ezt a szót a Radiohead esetében). Az együttes összes tagjának megvan a szerepe, nem uralkodik el sem Yorke, sem Jonny Greenwood jelenléte (köszönhetően talán annak is, hogy mindketten szólóznak egy ideje, így van hol kiélni magukat), és Phil Selway dobos is feltűnően jó, feszült, egyéni stílusa van, mibe, hogy nagy dózisokban vette magához a jazzt a legutóbbi album óta eltelt négy évben. Ez a Weird Fishes /Apreggi című kompozícióban mutatkozik meg igazán, az ezt követő All I Need viszont ismét egy nagyon szép, szinte egyszerű szerelmes szám, ez utóbbit persze Thom Yorke-i értelemben mondom: I'm an animal / Trapped in your hot car / I am all the days /that you choose to ignore / You are all I need / You are all I need – ilyenekre kell gondolni. A Faust Arp vonósai ezután átvezetnek a Reckonerbe, amely összefoglal mindent, amit a Radiohead az utóbbi tíz évben tökélyre fejlesztett: Zaklatott, magával ragadó jazz-ütem, törékeny gitárhangok, lassan épülő, fokozódó szerkezet, amelyet végtelenül szomorú vonósok juttatnak el a tetőpontra: „Because we separate like / ripples on a blank shore”.

Hát így kell elképzelni a Radiohead új albumát. Aki ezek után belevág, annak szólok, hogy bármit is gondol majd róla, simán előfordulhat, hogy két hét múlva az ellenkezőjét fogja. Nehéz, fajsúlyos lemez, nem oldódik azonnal, türelem kell hozzá, és néha legalább olyan energiával kell részt venni a hallgatásban, mint amilyennel Greenwoodék vettek részt a felvételeében. De ne izguljon senki, a nyugodt House of Cards és a gyors, ideges Jigsaw Falling into Place (az egész lemezre jellemző a feszültség és a nyugalom váltogatása) a záró Videotape-ben megkapjuk a jól megérdemelt feloldozást: a gyönyörű zongora-alapok előtt Yorke búcsúzik, videofelvételen, mert élőben már túl késő.

További kellemes napot mindenkinek.

A MyMusic értékelése: 7/10

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Comments

marci	2008. febr.. 21.  02:41	2
igen, és gondolj bele, hogy a világ egyik legsikeresebb együtteséről beszélünk, azonnal toplistás, bármit csinálnak. ennyit a jól bevált receptekről :)
Reply to:   Bigmate    2008. febr.. 20.  21:01

Bigmate	2008. febr.. 20.  21:01	1
Gyakorlatilag az itt olvasottak 100%-át alá tudom írni. Bár nekem személy szerint a gyorsabb, "epilepsziás" tünetekkel jellemzett számok is tetszenek, de egyébként ez a jelző igazán találó. :D Már több, mint másfél éve, hogy először hallottam Radioheaded, és teljesen letablózott. Először csak egy-két szám, aztán egy-két album, most pedig már csak 1-2 szám van, ami annyira nem jön be, valószínűleg azért, mert azokra még nem értem meg. :) Szóval azóta megállás nélkül ezt hallgatom, közbeikatva természetesen más zenéket is, néhai szakaszokban pedig ezt a "megállás nélkült" is a többszörösére fokozom, az éjjel-nappal szintig. Kedvenc albumaim természetesen az OK Computer, amellett pedig az Amnesiac. Azt gondolom, a Radiohead okkal kap bármi nemű elismerést, főleg az utóbbi években megtestesült munkásságukért, a koncerteikért, és a közönség-szeretetükért, gondolok például az időnkénti olcsó vagy akár ingyenkoncertekre. A Radiohead az a banda, akik ha kiadnak egy lemezt, egyből visszhangot keltenek, és a visszajelzések - bár lehet, hogy hónapokkal vagy évekkel később, de - mindig pozitívak. Mert olyan lemezeket, és olyan számokat adnak ki, melyeknek pont az a jelentős hányadrésze a szeretnivaló, mint ami más együttesek más lemezein a töltelékanyagnak tudható be. Ja, és ha már 'In rainbows', akkor helyén van a mondás, a kevesebb olykor több. Gondolok itt az először megjelenő 10 számra, és a netes értékesítésre, akár fillérekért. Radiohead, Radiohead, mindörökkön örökké. :P

Teljes fórum