Szó, mi szó, a pénteki napot – és úgy általában az idei fesztiválidényt -, elég spontánul kezeltem. Igazság szerint nem nagyon voltak terveim, vagy hát annyi volt, hogy jól érezzem magam, aztán „szarni bele, szól a zene”. Ez így ezen képlet alapján meg is történt. Kiérkezésünk után az első utunk a Borfaluba vezetett, ahol nagy bánatomra, kedvenc Szigetes pincészetünket ugyan nem találtuk meg, de helyette ott volt a Deé család, akik az utóbbi hónapokban nálam abszolút első helyen vannak. A legjobb, hogy olyan palackot adnak, már ha egy literes kiszerelésben vásárolsz, amire egy olyan matrica van ragasztva, ami azt szorgalmazza, hogy igyál fröccsöt. Én végül is elég szófogadó vagyok. Ehhez aztán remekül passzolt a Long Island Ice Tee is. Kivéve, hogy az elég rossz döntés volt. Eközben csorogtunk át a Magyar Nagyszínpadhoz, azt a logikát követve, hogy csak belehallgatunk, aztán megyünk is. Hát itt sikerült leragadni.

 

Megérkezésünkkor épp a Heaven Street Seven búcsúzott a Tudom, hogy szeretsz titokban című számmal. Nekem ez a „titkos” kedvenc számom, szóval nagyon boldog voltam, addigra már viszont mindenre úgy táncoltam, mintha drum and bass buliban lennék. Mondjuk nem voltam, de ekkor még a körülöttem állókat nem zavartam. A Punnany Massifot sikerült végigülni, viszont nagyon meglepő volt, hogy hozzájuk képest elég kevesen voltak a koncerten, bár az is tény, hogy a Nagyszínpadon épp fontos fellépések zajlottak. És azért így is voltak elegen. Ezen a ponton én már kb. minden számnak örültem, amiből két sornál többet ismertem. Tudom, a Punnany elég tinédzser életérzés, de van bennük valami, pláne, hogy milyen jól mutatnak a színpadon. Ezek után, szinte hihetetlen, de Vad Fruttik koncerten vettem részt. Amúgy pont ezt nem akartam, mivel tudtam, hogy írni fogok a fesztiválról, akár elmehettem volna Stone Roses-ra, de nem. Sőt, ezt tudtam fokozni, ugyanis megint jó tanúbizonyságot tettem arról, hogy valóban zéró rajongó vagyok, és ehhez csak pár fröccs kellett, ugyanis bent álltunk az első sorban. Bár a barátaim kitartóan kiabálták, hogy „Marciiii, Marciiii”, úgyhogy inkább elbújtam mögéjük. Bölcs. Mondjuk itt a körülöttünk állók nagyon nem örültek nekünk, amit így visszanézve nem igazán csodálok. A koncert jó volt, mondhatnám, hogy szokásos, nem úgy fogok rá emlékezni, mint minden idők legjobb Vad Fruttik koncertjére, mindenesetre az adott szituációban én elég jól éreztem magam. Szerintem pedig ez a lényeg. Most mondhatnám, hogy micsoda tracklist, meg micsoda hangzás és micsoda fények, de akik nem voltak ott ezzel valószínűleg nem lennének kisegítve. Vizualizáció: Sziget, por, fények, zene. Ez volt az a pillanat, amikor éneklősre ittam magam, a Nekem senkim sincsent szerintem elég artikulálatlanul üvöltöttem a világba. Na, ez tipikus. Hál’ Istennek ezennel a Magyar Nagyszínpad zárta kapuit, úgyhogy kénytelenek voltunk kicsit szocializálódni és némi kaja után belevetettük magunkat a fesztivál sűrűjébe. Végre valahára eljutottunk az A38 színpadhoz is. Közben kis kitérőt tettünk az Unicum bárnál, aminél én eddig tíz alkalomból tízszer biztos, hogy jól éreztem magam. Viszont ez már egy másik mese. Ahogy az ugye lenni szokott.

 

-gabriella-

 

Fotó: Sziget.hu/Kálló Péter