2009. augusztus 16. | Neményi Márton
Zeneileg biztosan a legerősebb volt eddig a pénteki. A Primal Scream a kedvünkért fiatalodott tizenöt évet, a francia house él és virul, svéd zombik ijesztgettek és megtaláltuk KRSA belga cigány alteregóját.
Fura, hogy huszonöt fölött mennyire könnyen lemond az ember kedvenceiről. A Primal Sceamért például konkrétan rajongtam az XTRMNTR idején, aztán elég volt egy közepes lemez (Riot City Blues), hogy a szigetes koncertet már szkeptikusan várjam. De tényleg, miért akarja egy zseniális angol elektro-indusztriál- meg ki tudja még milyen banda a Rolling Stonest utánozni?
Elég volt viszont tíz perc a nagyszínpad előtt, hogy megbocsássak nekik mindent, nagyon erős, hibátlan egy órát adtak pár ezer embernek, semmi fásultság, póz, jól merítettek (több nyolc-tíz éves darab, és még a zseniális generációs himnusz, a ’91-es Loaded is belefért), hosszan, de nem öncélúan dzsemmeltek, és Bobby Gillespie pedig mintha tizenöt évet fiatalodott volna, de legalábbis rég volt ilyen kevéssé ijesztő, és ez talán nem csak Nick Cave-es fellépőruhájának volt köszönhető.
Az elementáris rockolást francia technóval ellensúlyoztuk, szerencsére a party arénába nyolckor még simán be lehetett jutni, hogy másfél órán át bólogassunk, lötyögjünk, hadonásszunk, majd – minden sznobságunkat levetkőzve – ugráljunk a Birdie Nam Nam nevű kollektíva négynegyedeire és törtjeire. Bár a francia elektrót kábé minden évben eltemetik (hol van már a Homework, sóhajtoznak a besavanyodott kritikusok), de azért mindig van fény az alagút végén. A Birdie konkrétan semmi mást nem akar, csak szórakoztatni, ami persze a legnehezebb dolog egy ezerszer lerágott csontokkal teli szcénán, de a pozitív energiák mindig segítenek, árasztják is rendesen a pultból.
A Kaukázust még a Prodigynél is jobban unjuk, nincs más választásunk tehát, mint a Roma Sátor, ahol eredeti antwerpeni cigány ska banda melegít. Sosem értettem, miért zárkóznak el a magyar cigány zenészek a ska-tól, itthon főleg hagyományos cuccokat tolnak, mint a Romano Drom, esetleg egy-két csavarral, mint a Parno Graszt, de ska, az nincs soha, pedig az umca-umca és a feelgood üzenet ugyanaz. A belgák mindenesetre megmutatják, mennyire magától értetődő az egész, semmi gondot nem okoz összefűzni a két világot, a piros öltönyös frontember konkrétan egy cigányvajda tékozló fia és a Pannónia-frontember KRSA egy személyben. A roma sátor pedig az egyik legjobban összerakott helyszín, hangulatos olvasztótégely, a félmeztelen rasztásoktól a technósokon át a nagyon jó nőkig van itt mindenki, a fotósárokban egy komplett fehéringes nagycsalád bulizik.
Úgy döntünk, három tízpontos produkciót úgysem fog felülmúlni semmit, úgyhogy az eklektika jegyében császkálunk. Zalatnay Cini próbál pozitív lenni, de inkább ijesztő, menekülünk a rocksátorba, ahol zombinak maszkírozott svédek oktatnak, de van néhány pillanat, amikor nekik sem könnyű komolyan venni magukat. A zene (Deathstars) viszont meggyőző diszkómetál, lehet, hogy belekóstolok. A meduzában Zságer Balázs sideprojektje, a Demon Superior sem ragad magával (és különben is megvolt pár napra az elektro-adagom), az Erik Sumo pedig pontosan olyan, mint mindig: jók a dalok, tökéletesen szólal meg az egész, profi, polírozott produkcióvá érett Tövisházi Ambrus vállalkozása, meg is unjuk hamar, de sebaj. Elégedetten távozunk.
Neményi Márton