2009. augusztus 13. | Neményi Márton

Képek! A liftzenétől a kokainig – első nap a Szigeten

A Tankcsapda- és a rasszizmusellenes nap után valamiért abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy ez a Sziget most valahogy családiasabb, mint lenni szokott. Talán a válság, vagy a sertésinfluenza, ki tudja. Ezt a kis elméletünket azonban rögtön szétzúzta az a látvány, ami ötkor a főutcán fogadott: iszonyatos tömeg, por, zaj, hat irányból hatféle ütemképlet, szóval hirtelen megrohant mindenkit a fantáziátlan újságírók által csak Sziget-fílingként aposztrofált jelenség.

De nézzük a fellépőket, akik a tőlük elvárhatót mind maximálisan hozták, kivéve Lilly Allent, de erről később. A Nouvelle Vague-gal kapcsolatban már a Balaton Sound idején is panaszkodtak, hogy nem is igazi fesztiválzenekar, nos, erre többé-kevésbé rácáfoltak a lounge-osított punkban utazó franciák. Finoman áthangszerelt, egy kicsit felgyorsított számok, az átkötő szövegeik és a mozgásuk alapján tényleg élvezték, és a közönség is: ha nem is alakult ki háromsornyi pogó a nagyszínpad előtt, azért rendesen megmozdult a tömeg.

Azért nem hagyhattuk ki az A38-wan2 Színpadot felavató Uno Y Mediót sem, amely egy kissé felemás Másfél (bocs), a kultikus instrumentális jazzrockbanda daltöredékeit újrahasznosítva, drum and bassra és egyéb tánczenei sablonokra tördelve, Rewind-közeli dj-k és MC Zeek közreműködésével. Jelentjük, a projekt sikeres, az Uno Y Medio Magyarország egyik legreménytelibb és leghangulatosabb vállalkozása, kár, hogy erről csak nagyjából száz ember győződött meg a Szigeten.

Az este továbbra is szelíd zenék mentén halad, az Oi Va Voi középtempója és Lily Allen közepes popzenéje sem vágja ki a biztosítékot senkinél, az angol művésznő ruhán átsejlő mellbimbója kelt legfeljebb némi izgalmat. Maga a produkció a kötelezőkre szorítkozik, jobbára lélektelen, Lily pedig csillogó sminkjében, seggvillantós rövidnadrágjában és magassarkújában akár Kőbányáról is érkezhetett volna. Meggyőződésem egyébként, hogy pont ez a szomszédcsaj-imidzs teszi eladhatóvá.

A White Lies már izgalmasabbnak ígérkezik, kiderül, hogy az óriási sátor is meg tud telni, ahogy az indie-arcok váltják a Mala Vitán megizzadt és félmeztelenre vetkőzött spanyolokat és franciákat. A koncert maga, bár bitang jól szól, inkább közepes: az angol együttes nem tesz hozzá semmit ahhoz, amit a pár éve dúló Joy Division-revival jegyében letett az asztalra az Interpol, az Editors, és első lemezével a Killers.

Az első nap legfelemelőbb és leglehangolóbb koncertje ugyanaz: a Malacka és a Tahó produkciója. Őket ezennel hivatalosan is az ország legszimpatikusabb együttesének nyilvánítom. A bő egy évtizede működő, de méltatlanul kevés rajongóval körülvett együttes mind a tizenegy tagja elszántan küzd a borzalmas hangosítás ellen, a dob kásás, a szövegek összefolynak, a basszusgitár meg szétszedi a színpadot, az unott tekintetű hangosítók nem mozdulnak. Kár, pedig az ovis humor és a ska keveréke, a hobbizenekar létükre átgondolt, összerakott számok hajnali egy után működnek a legjobban.

Az este kettő körül kezd szétesni, egy kötözködő lányhorda, partyfotó-oldalakon szerepelni kívánó, gyanús pupilla-átmérőjű fiatalok, high five-oló spanyolok, és pár izgága holland tinilány állja az utunkat, ez utóbbiak egyébként a party aréna mellett kérnek zsepit, hogy letöröljék a félresikerült kokainozás maradványait. Odabent már Pete Tongra csapatják, de egy rövid kör után úgy döntünk, túl nagy kultúrsokk ez most a Malacka után.

Neményi Márton