3422 zenekar 12339 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. augusztus 23.

Klasszikusok: Miles Davis: Bitches Brew

Copyright:

A fenti sor első idézete Miles Davis-től származik, míg a második fele producerétől, Teo Macero-tól. A durva hang ellenére nem maradtak sokáig fasírtban, másnap stúdióba vonultak és elkezdték felvenni azt a lemezt, mely új korszakot nyitott nem csak a jazz, de az összes zenei stílus történetében is. Ez a lemez a Bitches Brew volt.

Nos, azt mindannyian tudjuk, hogy a nagy művészeket általában elviselhetetlen természettel áldja meg a mindenható. Fenti példánkból is kiderül, hogy Miles Davis tényleg egy kiállhatatlan, drogos seggfej volt, és ezzel bekerült az érzékeny, zseniális művész skatulyába. Na persze, arról sem szabad megfeledkezni, hogy ami manapság modern jazz címke alatt fut, nem tudja kikerülni az ő köreit. Ez a fájdalmas valóság.

Már Davis előző lemezén, az In a Silent Way-en is érezhető volt, hogy valami új dolog van születőben, ez a lemez pedig egy köztes (bár nem elhanyagolható) lépés a régi és az új zenéje között. Zenekarát alapjában megváltoztatta, olyan zenészekkel vette magát körül, akik anélkül is tudnak játszani, hogy Miles-nak sokat kellene magyarázkodnia. Ha valaki nem felelt meg ennek a kritériumnak, azt hamar kidobta.

A lemezen összesen 17 zenész játszott, és közülük a Bitches Brew után többen is jazz-rock bandát hoztak létre: John McLaughlin a Mahavishnu Orchestra-t, Joe Zawinul és Wayne Shorter a Weather Report-ot, Chick Corea a Return To Forever-t. A kerek asztal lovagjai Woodstock után egy nappal kezdték el felvenni a lemezt, ez eleinte leginkább egy baráti jammalésre hasonlított. Miles megkérte Teo Macero-t, hogy vegyen fel mindent, amit a stúdióban játszanak, és ne szóljon bele semmibe.

Az eredmény végül is a Complete Bitches Brew Sessions, mely egy négylemezes változat. Ezen az összes felvétel hallható és tulajdonképpen lefedi a Big Fun című lemez anyagát is, így nem lehet ezt a két albumot teljesen különálló daraboknak tekinteni.

Miles saját elmondása szerint már korábban írt futamokat három Fender Rhodes-ra és egy basszusgitárra, de ezeket addig nem használták fel. Egyetlen teljesen lekottázott szám sem volt. „Soha az életben nem lehet lejátszhatóan lekottázni egy zenekarnak, amit a Bitches Brew-ban csináltunk. Ez az oka, amiért nem írtam le, és nem azért, mert nem tudtam, mit akarok.” – írja könyvében Miles.

Néha megjelent egy-egy szalvétára lejegyzett részlettel, de a szám többi része tiszta improvizáción alapult. Zawinul és Shorter hozott ugyan dalokat, de ezek is teljesen átváltoztak, mire a lemezre felkerültek. Már a nyitó Pharaoh’s Dance-nél hallani, hogy Davis trombitajátéka alapjaiban megváltozott. Már nem azt a letisztult stílust hallani, amit még pár éve, és már nem is tolja magát annyira előtérbe. Átveszi a rock 8/8-os lüktetését, és a ritmust saját, új stílusának megfelelően tördeli szét.

Nagyon sok elektronikus hangszert használ a lemezen, bár ez annyira nem újdonság, hiszen már korábban is használtak elektromos gitárt és Fender zongorát a jazzben. Az igazi újdonság a torzítók, a wah-pedálok és a visszhangosítók használatában rejlik, melyek elmossák a határokat a jazz és a rock között. A hangszereket külön hangsávokra vették fel, majd ezeket később megvágták, és újra összeillesztették. Érdekes, hogy a free-jazz is ezen a lemezen érezhető leginkább Davis zenéjében.

Az alapkiadáson 6 szám szerepel, melyek két lemezen oszlanak el. Amennyire emészthető a Kind of Blue című klasszikus, sokaknak annyira kevéssé élvezhető a Bitches Brew. Az első lemezen két szám kapott helyet. A húsz perces Pharaoh’s Dance, lüktetésével és a visszhangzó trombita olykor elektromos gitárra emlékeztető hangzásával erős kezdésnek bizonyul. A felvétel megismételhetetlenségét bizonyítja, hogy a későbbi koncerteken nem is játszották.

A második szám a címadó Bitches Brew, melyben a ritmust a basszusgitár határozza meg, a dobokat jobban szabadjára engedik a ciklikus szerkezetben. Mondhatjuk, hogy a dal szinte hét-nyolc perceként újraindul, de szükség is van ezekre az újrakezdésekre, hiszen a sokszor kakofonikusnak ható részek után jólesik újra letisztult dallamokat hallani.

Mindenkinek jut egy-egy szóló, melyek azonban az eddigi jazzszólókkal ellentétben sokkal inkább a hangulatot, a ritmust szolgálják, minthogy a zenészek egotripjeinek engedjenek teret. A Spanish Key a lemez talán leghúzósabb száma. A hallgató garantáltan nem tudja megállni, hogy ne kezdje el a rázni a fejét. Hangzásában talán ez a szám áll legközelebb a rockzenéhez.

A következő szám címe nemes egyszerűséggel John McLauhglin. Elképzelhetjük, mekkora megtiszteltetés volt ez az akkor még ismeretlen zenész számára. Amikor Miles felkérte McLauglint, hogy játsszon a lemezen, azért húzódozott, mert „nem tudna azzal a tudattal játszani, hogy Miles Davis áll mellette”. Ebben számban éppen McLaughlin lép elő zenekarvezetőnek. Az egész szám rá épül, Davis nem is játszott a felvételen.

Ezután a free jazzes, néhol kissé kaotikus Miles Runs the Voodoo Down csavarja tovább a történet fonalát, hogy aztán a záró számban, a Wayne Shorter által írt Sanctuary-ben újra élvezhessük Davis kifinomult trombitajátékát. Mindezt persze más lemezeiről is elmondhatnánk. Miért fontos mégis a Bitches Brew?

Nem a fennkölt játék és nem a zseniális ötletek miatt. Erre akadnak még pédák bőven Davis életművéből. Azért fontos ez a lemez, mert megnyitotta az őrült trombitás számára a siker egy újabb kapuját, és egy új közönséget hódított meg vele. Rendszeres fellépője lett a Fillmore-nak, ahol olyan rock sztárok léptek fel, mint Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, Frank Zappa vagy épp a Pink Floyd.

1970-ben hatszázezer arc előtt játszhatott a Wight szigeti fesztiválon, és ugyanebben az évben a Grammy-díj átadóünnepségen is tiszteletét tette. Nem ez volt Miles Davis karrierjének egyetlen csúcspontja, de talán a legmeghatározóbb az utókor zenéje számára - hát ezért fontos ez a lemez.

blackbird

Miles Davis: Bitches Brew
(1969. augusztus 19. 6 szám - 94:11, Columbia Records)

Első oldal

1. "Pharaoh's Dance" (Joe Zawinul) – 20:06

Második oldal

1. "Bitches Brew" – 27:00

Harmadik oldal

1. "Spanish Key" – 17:34
2. "John McLaughlin" – 4:26

Negyedik oldal

1. "Miles Runs the Voodoo Down" – 14:04
2. "Sanctuary" (Wayne Shorter) – 11:01

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky