2008. augusztus 15. | chen

A Sziget búgócsigái

A Sziget nem változik. Úgyse, hogy újságírói karszalag van az ember lányára applikálva. Egyedül az intenciók változnak. Gyötrelmes meditációval próbálom magam odavizualizálni a programfüzetből válogatott koncertekre. Megbukom. Tudom, hogy ez sohasem ment. Mindegy, indulás előtt betervezek egy fél Leningrádot, fél Zubolyt, pár DJ-t, meg Zagart.

Alighogy átjutok a Filatorigáton és mély lélegzetvételekkel konstatálom, hogy a Sziget már első nap húgyszagú, viszont a por a dél-kelet-ázsiai szmoghoz képest csak cirógatja a hörgőcskéimet, pár lépés után rég nem látott ismerősökbe futok. Egy kellő önismerettel felszerelt ember, már itt feladta volna a szigorú programterveket, de én bőszen hangoztattam, hogy csak iszunk egyet (kettőt), lángosozunk aztán erősen feminista érzelmű barátnéim mennek Alanist nézni, én meg Leningrádra, amiről gőzöm nincs, hogy mi, de a leírás alapján érdekesnek tűnt. Mivel utam úgyis arra vitt, gondoltam ha már itt ez az Alanis, hát hallgassunk bele. Igazából soha nem kedveltem, a 95-ös Jagged Little Pill csapból is folyó számaitól pedig mindig összeszűkült a pupillám és gyűlölettől feszültek az izmaim, pedig nem vagyok egy vércsivava… Most viszont az egyébként híresen rosszul hangosított nagyszínpadról felmorajló első hangoktól kiült a lúdbőr a hátamra. Kellemes meglepetés. Gyönyörű, tiszta, kicsit érdes-éles hegyipatak szerű hang. Maradásra bírt. Bár hiába vártam a hasonló érzést később is, nem jött, csak kellemes volt az egész úgy spontán. A körülöttem álló tömeget firtattam, és bámultam, ahogy a lányok erőtől és némi dühtől dülledő szemekkel kántálják a sorokat, vagy épp ernyedten lépnek jobbra balra, a férfiak meg csak ácsingóznak, vagy vonulnak az utat törő asszony után. Gondolkodtam, a pop (meg a zene) kultúraformáló erejéről is. Kellemes kis aláfestő zene volt hozzá. Aztán jött egy szám, ezt se ismertem, talán azért tetszett. Jó kis drum&bass alapokkal, aminek a végén a különben is rettenetes színpadi mozgáskultúrával dolgozó macilány sámáni pörgettyű táncba kezdett. Vagy 3 percig pörgött ott, mint a búgócsiga, vártam hátha jön az eső is, nem lepett volna meg. Kíváncsi voltam, hogy ezután lehet-e még énekelni, nemhogy állva maradni. Hát bírta a nő, bár minőségileg vesztett az értékéből a dolog, de komolyan egy nagyszínpadon ez a színvonal is bőven jól hangzott. Untam már egy kicsit viszont, így elindultam Leningrádra…

…Amiről totál lemaradtam, viszont épp akkor kezdett a 14 tagú nigériai Seun Anikulapo Kuti & Egypt 80 Fela’s Band (istenem, de hülye nevük van, és miért van benne az Egypt?...). Hát őszintén mondom, és lehet nagyon korai még kijelenteni de a pizsamás, kongás, szaxofonos-trombitás, seggrázós fekák szerintem a hét koncertjét hozták össze. Önkéntelenül is törzsi táncba kezdett a testem, és csukott szemmel szinte transzban roptam a körülöttem állókkal. Fogalmam nincs miről szólt a zene, de talán nem is lényeg, vagyis nem az a lényeg, hanem ami a hangokba beletestesül, az pedig az életszeretet volt az utolsó cseppig. 10-től 50-ig mindenki ráfeküdt erre a hullámra a világzenei előtt, lehetetlen volt elúszni mellette. Külön kuriózum volt a táncos lányok csípőmozgása, a férfiszemeket elnézve én is akarok olyat, de valsz sajnos vérből jön…

1,5 óra vonaglás után újult erővel nyakamba vettem a szigetet, és becsöppentem pár magyar haknizenekarra, mint Kistehén, meg Kiscsillag, meg kisagy, meg kisemmiz… Nem volt semmi maradandó, csak a Rátgéber fura vicces-koncentrálós arca ahogy énekel.

A napzárónak a Zagar jutott. A színpadról áradó letisztultabb, egyszerű de határozott energia egyből lekapta az embert a lábáról (már amennyiben elég közel állt, sajnos a sátor hátsó felében eszméletvesztetten kiterült arcok elég illúziórombolók voltak). Karok kitár, lábrugó beállít és repültünk is Alicehoz (otthon Jefferson Airplane White Rabbittal alapoztam, és nem bírtam elszakadni attól a rendszertelen képhalmaztól).

A zeneileg, de kvázi művészetileg is vérszegény és kultúrmocsokkal nem fertőzött környezetből visszatérve asszem sikerült egy szépet meríteni a Sziget-kínálatból – ha nem is a terveknek megfelelően. Visszhangzanak bennem a macilány szavai, hogy „Thank you everyone for having us in your beautiful country!”, most tényleg nagyon jó itt, itthon. Imádom a globalizációt és a cenzúrázatlanságot, ahonnan már csak rajtunk múlik mivel „mérgezzük magunkat”, és könnyekben borulok le szüleim előtt, hogy ideirányították a gólyát és pl nem Vietnámban kell K-popot hallgatnom.

Chen (a vietnámi kihelyezett tudósító)