2008. augusztus 18. | chen

Lecsapott a brutális férfiatlanító osztag...

Vannak olyan napok, mikor az embernek elege van a zajból, a lüktetésből, és pillanatnyi magányra, csendre, meditációra vágyik. Mivel a szombati zenei kínálat nem hozott lázba, a színház és táncsátorhoz indultam kultúr-kirándulásra.

A Svéd Királyi Balett szólistáinak harmadik felvonását kaptam el először már nyugodt, fogékony hangulatban. A darab címe beszédes: „Castrati”. Nacho Duato a Spanyol Nemzeti Balett művészeti igazgatójának Vivaldi zenéjére írt 2002-es koreográfiája egy kasztrálás előtt álló fiatalember kálváriáját önti mozdulatokba. A darab a kegyetlen és brutális „férfiatlanító osztag” szigorú és dinamikus táncával indul, a nagy ívű határozottan befejezett mozdulatok hatalmat sugároznak, a táncosok baljós varjú-szerű öltözéke síron túli hangulatot kelt. A főhős hisztérikus remegés-szerű vergődése, és esdeklése a szánalomért bosszantóan túljátszott, már irritáló, (de lehet én is félnék legalább ennyire). Félelmeinek enyhítésére betipeg pár fűzős eunuch és anyai szeretettel, és gyengédséggel igyekeznek csillapítani az ifjú feszültségét. A hollószerű lények végül lecsapnak az ifjúra, aki véresen mászik elő a fekete garmada alól és halálos táncot lejt megboldogult férfiassága emlékére. Érdekes, lendületes, energikus előadás, mely kortárs elemekkel ötvözi a klasszikus balettet.

Éjféltől két középkorú spanyol kortárs táncos (Jordi Cortés és Damián Muñoz ) bérli ki a sátrat, ők az Alta Realitat & DMDANZA csapat, akik saját koreográfiájukat játszák el, melyet Márai Sándor “A gyertyák csonkig égnek” könyve ihletett, címe Ölelés.
A fény- és hangeffekteket valamint kötélhintát mesterien kombináló darab a legjobb, amit az utóbbi években láttam. Egészen egyszerű, hogy miért: mert őszinte és hiteles, mert érzéki, mert átélt és megélt, mert pattanásig feszít, rád telepszik és nem ereszt, együtt szenvedsz és fájsz, mert gondolatokat ébreszt és felismerésre ösztönöz. Mert nem csak látod, hanem a Tied is.
A történet a barátság mélységeiről, hullámvölgyeiről szól: hűtlenségről, árulásról, megcsalásról és csalódásról, sértett önérzetről, önmarcangolásról, bosszúról, majd felejtésről, az érzelmek metamorfózisáról, és megnyugvó elfogadásról. A koreográfia feszül a szenvedélytől. Egy hévvel, vággyal, forrósággal átitatott szerelmi történet sem lehet erotikusabb. A megfelelően ábrázolt beteljesületlen vágyak, a két ember közötti kötés és vibráció erotikusabb tud lenni, mint maga a puszta aktus. Itt ezt látjuk: Eroszt a barátság alján. Egymásba fonódó pózok, ölelés, ragaszkodás, gyengédség és erőszakosság. Két, egymást a legmélyebb baráti szeretetettel szerető ember hányódása és pokoljárása, szavak nélkül. De mindent értünk: elengedni vagy megtartani, elfogadni vagy bosszút állni? Megölni valamit a másikban, tönkretenni, megalázni őt, majd megtorlásként fájdalmat okozni és pici halált. Düh- és tehetetlenség- vezérelte mozdulatok egzakttá teszik az önmardosó szenvedélyt és szenvedést, a határozatlanság és konokság váltakozása félreérthetetlen minden rándulásban. A barátság szigorú, nem eszményi kötelék, megölni nem lehet, még a halál sem öli meg. Pedig játszunk a gondolattal – finom tánc az akasztott emberrel. Majd ketrecbezárt farkasként fel alá robogva, egymásról tudomást sem véve tépelődni azon, hogy hűtlen barátot éppúgy vállalni kell, mint az önfeláldozót és hűségeset. „Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni.” Az önpusztítás, fizikai bántássá torzul, egymásnak esnek, poharak repülnek, törnek. Szinte hallja az ember a vádakat.  „De ez elmúlik ... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik...”

Chen