3422 zenekar 12339 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. július 29. | déka

Klasszikusok - Led Zeppelin: Led Zeppelin I-II.

Copyright:

Klasszikusok - Led Zeppelin: Led Zeppelin I-II. | Kínos egy ilyen kaliberű mondat egy hetvenes évekbeli kvázi szexszimbólum szájából, aki, ha megerőlteti magát (mint pl. tavaly, Pesten), még most is bugyi-mocskolóan tud nyögdösni a koncerteken. Amennyire túláradóak voltak minden tekintetben, annyira minimalista első két, világhírnevet hozó lemezük címe; ezek a Led Zeppelin I. és II.

Egy együttes kultikussági szintjét kiválóan indikálja az őt másoló klónzenekarok száma. A Led Zeppelin esetében viszont azt is nehéz megmondani, hogy kire nem voltak hatással. Még manapság is akad olyan formáció, amely „egy az egyben” követi a jól bevált receptet; egy gitárhős az egyik oldalon, fejletépős ősriffekkel, aranytorkú (többnyire a magasabb tartományokban is edzett hangú) dalospacsirta a másik oldalon, egy atomóra pontosságú dobos, és egy igen hajlékony basszista, aki ha kell, villant, ha kell, a háttérbe húzódik.

Ami pedig a külsőt illeti; minél nagyobb az egy köbcentire eső göndör fürtök száma, annál jobb. Ezt a sérót lehet szexin dobálni, rázni, és még az se látszik rajta, ha zsíros. Bár sokan sorolják ide, a Mars Volta-t nem mondanám Zepp-klónnak, annál inkább a szintén 2005 körül népszerűvé vált Wolfmothert. Az énekes, Andrew Stockdale simán indulhatna egy Plant imitátorversenyen, ha kiszívatná buja hajzuhatagát szöszire. Ezek mellett azonban még rengetegen merítettek a nagy elődöktől (a Stone Roses-tól a Cult-on át a Guns-ig, legújabban pedig a White Stripes-ig).

A fent említett receptet természetesen nem volt könnyű kifejleszteni. Amikor a Led Zeppelin feltűnt, a hippik már eltűnőben voltak, szóval ez a trapéznadrágos-hosszúhajas sztori nem volt épp a legbefutóbb. A diszkó korszak éledezett, az önmeghatározás szerint cinikus és rusnya punkmozgalom is készülődött a rombolásra. A Dazed and Confused hatvanpercesre duzzasztott koncertverzióira tehát nem lett volna mindenki vevő. Elvileg.

Nem volt elég az sem, hogy a tehetséges emberek egymásra találtak. Kellett egy megfelelő menedzser is. Aki a Beatlesnél Brian Epstein volt, az volt Peter Grant a Zeppnek. Ő minden klasszikus kövér, kegyetlen rockmenedzser archetípusa. Miután a Who dobosa a Led Zeppelin nevet adta a fiúknak, Grant kibalhézott egy 200 ezer dolláros szerződést az Atlantic-nél, anélkül, hogy ott egyszer is hallották volna a Zepp-et játszani.

Az első lemez rögzítése – a stúdióból érkezett számla a bizonyíték – mindösszesen harminchat órát vett igénybe, mivel addigra már annyira gyakorlottan ment az összes dal a tagoknak, és Page is tudta előre, hogy milyen hangzást szeretne. Itt jönnek a képbe ugye azok a zseniális húzások, melyek az albumot oly egyedi és ütős hangzásúvá teszik, és Plant „sávokon átszivárgó erejű” hangja.

Page találmányai közé tartoznak a hangszóróktól két különböző távolságban elhelyezett mikrofonok. Az egyik a közvetlen közelébe kerül, a másik néhány méterrel arrébb, így tökéletesen rögzíteni tudja azt a hatást, amelyet a zenekar egy koncerten kelt. Emellett Page alkalmazta először a fordított visszhangot is, melyre gyönyörű példát találunk a You Shook Me-ben.

A Good Times Bad Times Plant „beszédes” énekével tökéletes indító darab, könnyed, mégis húz és a korban szokatlanul kemény hangzásával aratott leginkább. Ezután – nehogy unatkozzunk – akkorát ütnek az arcunkba, hogy sírni támad kedvünk. A Babe I’m Gonna Leave You-ban nem tudjuk eldönteni, hogy a lírai akusztikus gitárral kísért részektől, Plant hangjától, a furcsa háttérzajtól, vagy a hajtépős ősriff-től fekszünk ki jobban. Zseniális. Újra és újra meg akarjuk hallgatni. Baby! Baby! Baby!

Persze nem tehetjük, mert a You Shook Me  tradicionális blues-a - mely egyébként Jeff Beck verziójához hasonló volta miatt hosszas ellentétet generált a két zenész között – olyan szinten ragadja meg a zsigereket, hogy az előző szám – urambocsá’ – eszünkbe sem jut. A hagyományos bluesformához hűen alkalmazzák a válasz –felelet szerkezetet. Page és Plant kommunikációja végig kíséri a dalt.

Amikor Pamela Des Barres, a világ egyik leghíresebb groupie-ja könyvet adott ki kalandjairól, Plant a könyv mellé csak annyit írt ajánlásnak; „még egyszer bocs a korai magömlésért”. A korai magömlés ez esetben a Dazed and Confused-al következik be. Egy erős kezdés még erősebb, feltartóztathatatlan folytatása. Zseniális basszusalap (köszönet John Paul Jones-nak) zseniális szóló, Bonzo dobszerkója az egekben, Plant szárnyal, a mi arcunk pedig nagy robajjal szakadozik lefele.

Pihenni is kell. Ezt a fiúk pontosan érzik. Tudják, hogy mire van szükség. A Your Time is Gonna Come kellően lazítós, igazi „túl vagyok már mindenen” nóta. A Black Mountain Side-al kis keleti érzésünk támad, instrumentális lazítás. Leginkább a Beatles Mothers Nature Son-jára emlékeztetően nyugtató dal. Ezután indul a második menet.

A nagyapámat rettentően bírta idegesíteni, mikor anyám anno a Communication Breakdown-t üvölttette kis otthoni lemezjátszóján. Tény, hogy ez a zúzás sok későbbi punkra hatással volt. Johnny Ramone állítólag egyenesen innen vette a punk-fílinget. Az I Can Quit You Babe megint egy blues-vezérelt súlyos odatétel, a záró How Many More Times-ról pedig elég annyit, hogy brutális zárlat egy brutális lemeznek. Bonzo visszatérése egyszerűen izzasztó (5:30-tól, figyeljétek csak meg!), Plant megint csak remekel, Page meg küldi „mint állat”.

Led Zeppelin II (The Brown Bomber)

Egy ilyen lemez után hogy lehet folytatni? – kérdezi az egyszerű ember. Hogy a fenébe lehetséges, hogy ezek után még egy legalább ekkora potenciállal bíró albumot kihozzanak? Ráadásul még ugyanabban az évben!

Beszarsz, mikor elkezded a másodikat. A Whole Lotta Love-val indít. Érted?! A Whole Lotta Love-val, mely az egyik leghíresebb szám, melyben korszakalkotó freejazz-es középrész van (ezt úgy érték el, Eddie Kramer hangmérnök és Page random nyomogatta a keverőpultot, ahol csak érte), és ahol az orgazmus hangok hallhatók Plant-től. Hogy lehet így indítani?!

Itt ütközik ki Zepp-ék nagysága. Nem csak egyszer tudtak villantani, hanem erősek maradtak még legalább négy lemezen keresztül. Az első lemez „heavy” soundja után, a második lemezen – nyilván mivel születése helyszíne és ideje az együttes amerikai turnéja volt – még inkább a blues-os hatások felé fordultak. Nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy nem csak a kezdés jó, de a második lemez egésze hozza a színvonalat. Újabb kedvenceket fedezhetünk fel.

A What is and What Should Never Be hidegrázós basszusjátékkal, szuper elektromos Plant-hanggal és változatos szerkezettel tarol. A groupie-k erre dorombolnak leginkább. Az ezt követő, legblues-osabb felvételük, a Lemon Song Howlin’ Wolf blues-legenda Killing Floor-jára épül. Page egyszer azt mondta; „Gyakran gondolkodtam úgy, mint a Stones. Ahogy ők Chuck Berry fiai akartak lenni, mi Howlin' Wolf fiai akartunk lenni.”

Ami durva a Lemon Song-ban, az az, hogy egyben vettek fel mindent, semmi elektronikát nem vetettek be. Plant hangjára sem tettek visszhangot, bár úgy szól, mintha lenne rajta. John Paul Jnoes pedig szintén itt villant nagyon, fincsi funkos basszusjátékával. A Thank You egy igazán pop-os felvétel, azonban ez nem jelenti azt, hogy rossz. Amúgy ha eszünkbe is jutna ilyen gondolat, azonnal kiirtja a csíráját is a következő elsöprő felvétel, a Heartbreaker.

„Ó igen!” – mondod, midőn meghallod az igen szexuális riffet az elején. Mikor beszáll az ének, és a gitár lezuhan nagyon mély, nagyon sötét tartományokba, kétséged nem marad, hogy ezentúl csak Zeppelint akarsz hallgatni, mikor pedig az utánozhatatlan szólóban gyönyörködsz, már tudod, tényleg ők a legnagyobbak.

A Living Loving Maid klasszikus heavy felvétel, a Ramble On ismét egy lenyűgöző hangzású nóta, minden pillanatban képes meglepni „szeretjük az életet” érzésével, kitűnő összhangjával és hangszeres játékával. Egy korty unikum a folytatás előtt.

A Moby Dick-nek – szerintem – sokat elárul a neve. Egy instrumentális monstrumról van szó, klasszikus Page-riffel, üt-vág, és csak tisztelni lehet. Az, hogy emellett még - Bonzo cséphadarós dobszólója révén - a szám gyakran félórásra nyúlt a koncerteken, már csak hab a tortán. Embertelen time van.

Zárásként nem lehet szebbet elképzelni, mint a Bring it On Home. A szintén tradicionális blues-hoz Page és Plant jócskán hozzátett, bár a hagyományos kezdéstől is leizzadunk (talán Plant orgazmus hommage-herflizése miatt). Mikor beüt a funk-vezérelt riff, már azt se tudjuk, fiúk vagyunk-e, vagy lányok. Az egész sodor, mint egy vad folyó, és észre sem vesszül, hogy a lemez végére értünk.

Mivel minden lemezüket szent és sérthetetlen egésznek tartották, nem adtak ki kislemezeket. Ami Amerikában mégis megjelent, azt a beleegyezésük nélkül adták ki. Akárhogy is, a mindössze 1750 fontból összehozott első lemez a világhír mellett három és fél millió fontot hozott a konyhára, a második még többet – persze fent már kifejtettük, hogy nem ezért fontosak ezek a lemezek.

És hogy mivel folytatódott ezután a zenekar története, megtudhatjuk egy hirdetésből. Mikor a hármas albumra egymillió feletti előjegyzés érkezett, a banda egyoldalas hirdetőfelületet vásárolt a Melody Maker-ben, üzenve a rajongóknak; „Köszönjük, hogy a világ legnagyobb zenekarává tettetek minket”.

déka

Led Zeppelin: Led Zeppelin I-II.
(1969. január 12. 9 szám - 44:51, Atlantic)
(1969. október 22. 9 szám – 41:24, Atlantic)

Led Zeppelin I

1 "Good Times Bad Times" (Jimmy Page, John Paul Jones, John Bonham) – 2:46
2 "Babe I'm Gonna Leave You" (Robert Plant, Page, Anne Bredon) – 6:41
3 "You Shook Me" (Willie Dixon, J. B. Lenoir) – 6:28
4 "Dazed and Confused" (Page) – 6:26
5 "Your Time Is Gonna Come" (Page, Jones) – 4:34
6 "Black Mountain Side" (Page) – 2:14
7 "Communication Breakdown" (Page, Jones, Bonham) – 2:27
8 "I Can't Quit You Baby" (Dixon) – 4:42
9 "How Many More Times" (Page, Jones, Bonham) – 8:28

Led Zeppelin II (The Brown Bomber)

1 "Whole Lotta Love"[6] (John Bonham, Willie Dixon, John Paul Jones, Jimmy Page, Robert Plant) – 5:34
2 "What Is and What Should Never Be" (Page, Plant) – 4:45
3 "The Lemon Song" (Bonham, Jones, Page, Plant) – 6:19
4 "Thank You" (Page, Plant) – 4:50
5 "Heartbreaker" (Bonham, Jones, Page, Plant) – 4:14
6 "Living Loving Maid (She's Just a Woman)" (Page, Plant) – 2:39
7 "Ramble On" (Page, Plant) – 4:24
8 "Moby Dick" (Bonham, Jones, Page) (instrumental) – 4:22
9 "Bring It On Home"[6] (Page, Plant) – 4:20

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky