2008. július 22. |

Coldplay: Viva La Vida

Túl nagy volt a vihar előtti csend, túl sok volt a rébusz, és semmi sem volt véletlen. Legalábbis maradjunk annyiban, hogy ’a véletlenre bízva’.  A Coldplay 2005-ös X&Y című albuma után hagyott nem kis szélcsendet úgy törte meg az új lemezzel (Viva La Vida or Death And All His Friends), ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Jelek azért voltak: az EMI-vel való szakítás terve, a producer-váltás, a felröppenő rémhírek hétmérföldes stílusváltásokról (sőt, feloszlásról!) – mindenki tudta, hogy valami egészen különleges dolog készül Coldplay-berkeken belül. Az, hogy végül a zenekar negyedik stúdiólemeze milyen is lett, hogyan sikerült, az számos oknak köszönhető/tulajdonítható; elsőként Brian Eno személyét illik megemlíteni. Ő az a producer, aki olyan bandákat dolgozott már együtt – igen: sikeresen! -, mint a U2 vagy a James, így volt miért kíváncsinak lennünk.

Másfelől a Coldplay 2005-ben eljutott pályafutásának arra pontjára, amikor már valamit lépnie kellett (jobbára előre), mert az X&Y-nál már igencsak rezgett a léc. A Parachutes című debüt-album, majd az azt követő csúcspont, a Rush Of Blood To The Head után a harmadik anyag már lerázta magáról (jórészt!) mindazt a bájt és meghittséget, amiért annak idején a közönség megszerette a zenekart. Kevesebb időtálló Coldplay-sláger, ám annál több stadion-himnusz: ez jellemezte az X&Y-t, tehát valami igazán hatásos, erős negyedik lemezzel kellett (illet) előrukkolniuk. Természetesen mindenki mást várt, hiszen aki nem a Speed Of Soundnál, hanem mondjuk a Trouble-nél, a Yellow-nál, vagy a Clocks-nál szerette meg a Coldplay-t, annak a korai korszak igencsak hiányozhatott. És bizony, ha nem szorult belé kellő objektivitás - uram bocsá’ tolerancia -, akkor most újra csalódnia kellett, mert hát a Viva La Vida-ról minden elmondható, csak az nem hogy bensőséges hangulatú. A zenekar nem kis rákészülés árán, de most már egyértelműen kijött a négy fal közül, nem suttog többé, és már nem gondokról, ’mi volna ha’-szituációkról énekel, hanem az élet szépségeiről, a (szó szerint is) határtalan szerelemről. Nem ment ám ez könnyen és gyorsan, ki volt ez találva, és itt jön a képbe Brian Eno (a U2-hangzást egyértelműen érezzük a lemezen!), valamint az a latin-amerikai koncertturné, melynek alkalmával a fiúk már tudatosan rögzítettek különböző hanganyagokat az új dalok megformálásához. A legelvetemültebb hírek szerint még egy hipnotizőr segítségét is igénybe vették, ami azért már nem semmi!

Sajnos az elvárások nagyok, sőt, talán túl nagyok is voltak, nem bízhattak semmit a véletlenre. Bár, tegyük hozzá, ez a teher egyáltalán nem hagyott nyomot sem a tagokon, sem a friss szerzeményeken: felszabadultabbak, mint valaha, maguk a dalok is szinte már mosolyognak. Más lett a körítés, és más a hozzáállás is: mintha valami kozmopolita virágkarnevál kellős közepébe csöppentünk volna, és most sodródunk a tömeggel. A dalokat végig áthatja az a fátyolos kórushangzás, emelkedettség, mely egészen más regiszterbe helyezi a hangszeres témákat, s mely olyan monumentálissá teszi az anyagot, hogy az sok fanatikus számára már akár ellenszenves is lehet. Most minden számban megvannak azok a bizonyos ’közönség-sorok’, amiket lehet együtt kiabálni a zenekarral, és a tömeggel, s aminek köszönhetően ezek a koncertek már nem önálló, belső, hanem inkább tömeg-élménnyé válnak – a szó legpozitívabb értelmében! S ha már U2, gondoljunk csak a City of Blinding Lights klipjére: a hangulat, a kép és a hangzás is egyértelműen ugyanaz. A már említett könnyedséghez hozzájárult Chris Martin visszafogottsága is, már ami az énekdallamokat illeti. Semmi felesleges frazír, vagy oda nem illő intonálgatás, magához képest egészen egyszerű (tanulható!) témákat hoz, s nem érezzük kevésnek, mert azért mindvégig érződik, ki is énekel. A lemezről ráadásul ki sem lehet emelni húzódalokat, mert túlságosan sok van belőle: természetesen a címadó Viva La Vida a hátán viszi az albumot slágeressége miatt, de legalább ennyire erős a Lost, a Lovers In Japan, a Death And All His Friends, vagy a Cemeteries Of London. A fesztivál-kedvenc valószínűleg a Chinese Sleep Chant lesz, ugyanis kellőképpen alkalmas arra, hogy hatására néhány ezer ember szétszedjen egy stadiont… A már sokat emlegetett, elhanyagoltabb fanatikusok számára is akad egy-két szívmelengető nóta: a Reign of Love pl. erősen emlékeztet az X&Y-os Til Kingdom Come-ra.

Van valami profi abban, amit ezek a fiúk csinálnak. Kőkemény elvárások mellett, túl egy producer-cserén, s küszöbön a kiadó-váltással, olyan lemezt összehozni, aminek mottója az élet feltétlen szeretete, nos, nem kis teljesítmény. S mindezt persze mosolyogva és dalolva – érdemes belepillantani a különböző riportjaikba! 2005-től egészen a Viva La Vida megjelenéséig mindig csak éppen annyi morzsát szórtak el maguk után, amennyire szükség volt, most pedig olyan magától értetődő természetességgel beszélnek új lemezükről, mintha legalábbis semmilyen újszerű dolog nem történt volna (s tegyük hozzá gyorsan, csendben: úgy, hogy közben egyikük sincs a világ aktuálisan legjobb hangszeres zenészének kikiáltva!). Mintha csak befejeztek volna egy már jól megszokott feladatot. A befektetett energia és e lazaság párosítása meghozta gyümölcsét, s persze, lehet szidni ezt a lemezt, lehet kritizálni, de csak azért nem, mert más, mint az eddigiek! Picit rágós, de önálló produktumként, objektíven szemlélve nem igazán lehet belekötni. S mondom én ezt úgy, hogy ötödszöri meghallgatásra voltam csak képes megkedvelni!

A MyMusic értékelése: 8/10

Fedor Nóra

Coldplay:  Viva La Vida (EMI, 2008)

1. Life In Technicolor 2:29
2. Cemeteries Of London 3:21
3. Lost! 3:55
4. 42 3:57
5. Lovers In Japan 6:51
6. Yes 7:06
7. Viva La Vida 4:01
8. Violet Hill 3:42
9. Strawberry Swing 4:09
10. Death And All His Friends 6:23