2008. július 9. | déka

Klasszikusok: Oasis: (What’s The Story) Morning Glory

Klasszikusok: Oasis: (What’s The Story) Morning Glory | Liam Gallagher szerint az Oasis a világ legfontosabb zenekara, és a többi tag sem küzd önértékelési zavarokkal. Lehet ezért őket magabiztosnak, urambocsá nagypofájúnak is tartani, de az biztos, hogy a kilencvenes évek második felének legbetalálóbb és legtöbbet méltatott lemeze - a (What’s The Story) Morning Glory? - valóban az ő reputációjukat erősíti.

Bár sokak szerint kétséges, hogy ez számít-e a legjobb Oasis lemeznek. Egy olyan teljesítmény után, mely kiérdemelte a „minden idők leggyorsabban fogyó debütlemeze” címet – a ’94-es Definitely Maybe-ről van szó ugyebár – miközben a brit popsajtó az egekbe hájpolja a hazai gitárzenét, egy újabb brit zenei invázióról vizionálva (mellesleg nem is lőttek nagyon mellé), nem könnyű újabb klasszikus munkával előállni, úgy pláne, hogy Noel Gallagher idegei romokban hevernek.

Egyrészt az addig sem csekély alkohol- és drogfogyasztás a hirtelen jött sztárság hatására sem csökkent, másrészt egy ilyen testvérrel sosem könnyű az élet. Liammel való konfliktusai miatt már a Definitely Maybe turnéjának idején sikerült összehozni, hogy Noel dühében kilépjen egy rövid időre, és a banda későbbi életében sem jellemezte kapcsolatukat felhőtlen béke.

A hedonista életmódban kissé megfáradtan, igaz, még csak huszonöt és harminc között, mindenképpen nyugodtabb a Morning Glory (Reggeli merevedés). Mintha a süvöltő vad rakenroll maszkulin vonásainak egy feminin ellenpontot alkottak volna a második lemez személyében. Mi a cool, mi a nem cool, ők még mindig megmondják, ez nem változott. Az árnyalás viszont sokkal finomabb, a kijelentések tagoltabbak, mint a debüt esetében.

Ki tudja, hogy ennek eredményeképpen fürdött zajos sikerben a Morning Glory, vagy a „britpop támadása” nevezetű kultúrmissziós tevékenység hatására-e. Az biztos segített a toplista élére jutni, hogy az akkori rivális Blur (a huncut Damon Albarn ötletére) éppen azon a napon jelenttette meg Country House c. kislemezét a The Great Escape albumról, mint az Oasis a hasonló színekben tündöklő Roll With It-et a Morning Gloryról.

Az eladott példányszámot tekintve ekkor a Blur nyert (274 ezer lemez egy hét alatt), amit Gallagerék úgy magyaráztak, hogy csakis azért történhetett ilyen, mert a Blur lemez „kurva olcsó volt”, majd nyilvánosan azt kívánták, a Blur tagjai „bárcsak AIDS-szel fertőződnének meg és elpusztulnának”. Mégis, míg a The Great Escape inkább európai lemez, addig a Morning Glory-val az Oasis világsztári státuszt nyert el, úgyhogy csak ne sajnáljuk a manchesteri munkáskölyköket.

Ami azt illeti, ha közelebbről megnézzük, nem csak származásukat tekintve emlékeztetnek minket a britpop atyjaira, a Morning Glory-ban rengeteg utalás akad a Beatles-re. Alap Liam kissé Lennon beütésű hangja, a kislemez Roll With It úgy szól, mintha a korai Fab Four beszabadult volna egy kilencvenes évekbeli stúdióba, a gigászi siker Wonderwall egy George Harrison szólólemezéről kiemelt cím.

Folytathatjuk a sort a Don’t Look Back in Anger-rel, mely Imagine-érzésű billentyűzéssel kezd, a She’s Electric refrénje egy az egyben a While My Guitar Gently Weeps dallamát hozza a White Albumról, míg vége a With a Little Help From My Friendsből emel ki részletet. Ha ehhez még azt is hozzáadjuk, hogy a címadó Morning Glory szövegében elhangzik a „Tomorrow never knows what it doesn´t know too soon” sor, mely ugye szintén Lennon-McCartney jóhírét öregbíti, kétség sem férhet hozzá, hogy miből táplálkoztak a srácok.

Nem akarjuk azonban azt a látszatot kelteni, hogy Noel Gallagher plagizátor. Inkább érdemeit növeli, hogy nem túl nyilvánvalóan nyúl, és amit használ, azt egyedi módon építi be a muzsikájába. A rohamtempóban készült Morning Glory-nak a brit szavazások szerint minden idők öt legjobb lemeze között a helye, és egyesek szerint a kilencvenes évek öt legfontosabb brit albuma között is. Tizennyolcmilliót adtak el belőle világszerte, csak az USA-ban négyszeres platina.

A Hello kőkemény indítószám, de ez nem meglepő, az Oasis albumokon általában véve erős a nyitány. A Roll With It – annak ellenére, hogy hatalmas sláger volt a maga idejében – szerintem nem sokat tesz hozzá a rocktörténelemhez, ellentétben az azt követő Wonderwall-al. Ezt még az is ismeri, aki a büdös életben nem hallott Gallagher-ékről. Mióta kijött, nincs olyan rádió, amely le ne játszotta volna. Fülbemászó dallama, egyszerű, de sokat mondó szövege Liam érzékeny, mégis erős hangjával megtámogatva olyan slágert eredményez, melyet azóta sem tudott összehozni a banda.

A Don’t Look Back in Anger – Noel énekével - igazi tisztelgés az elődök előtt, a Hey Now! viszont megint egy gyengepont. Nyúlik, mint a rétes, nincs se fogós refrén, se fogós verze.  Az albumról az első listavezető értelemszerűen nem ez lett, hanem a következő Some Might Say. A harapós gitárok és a refrénben elhangzó –tion végződésű szavak exponenciálisan növekvő száma teszi érdekessé ezt a felvételt.

A Cast No Shadow-ról sokan váltig állítják, hogy a „fogyasztói társadalomban megrekedt művész” fájdalmát fejezi ki (miközben nyilvánvaló, hogy már ’95-ben sem beszélhettünk konzumidiótákról, manapság meg pláne nem – de hagyjuk ezt az okosokra…), viszont annyi bizonyos, hogy a lélek ellopásáról írni klasszikus témaválasztás, és ez a szám felnő a feladathoz. Finom dobok, szép és szomorkás dallam.

A She’s Electric direkt bugyuta, humoros felfogásban íródott popdalocska, de még maga Noel sem tartotta főművének. Lehet, hogy ezzel az abszurd brit valójuknak engedtek teret? Az egy mondatba legtöbb nemzőigét besűríteni képes testvérpárnak azonban nem ez a legrobbanásveszélyesebb felvétele, sokkal inkább ebbe a kategóriába sorolható a címadó Morning Glory, mely húzós alapjával igazi bulizós rock ’n roll. Süvítő gitárok, recsegő túlvezérlés. A parádés vég pedig a lépcsősen felépülő Champagne Supernova-ban bontakozik ki.

Végignézve végül is csak közepesen erős, nem is túlvariált számok sorozata alkotja a Morning Glory-t. Mitől lett ez a lemez mégis akkora siker, hogy a kiadást követő koncerteket két és fél millióan próbálták megnézni (csak a két knebworth-i koncertre percek alatt kelt el 375 ezer jegy)? Mi az esszencia, ami minden számot – melyek még csak nem is mesterművek – slágerré változtat, és sikeressé tesz?

Ezt a kérdést sajnos nem tudjuk megválaszolni, csak annyit tudunk javasolni, hallgassa mindenki a lemezt a rocktörténelem nagyobb dicsőségére, és popkulturális tudásának elmélyítése végett, a legtöbb szakértő szerint ugyanis ez a lemez a Definitely Maybe-vel egyetemben az utolsó nagy, klasszikus Oasis lemez.

déka

A MyMusic értékelése: 8/10

Oasis: (What’s The Story) Morning Glory
(1995 október 2. 10 szám – 50:03, Creation/Big Brother (UK)- Epic (USA))

1. "Hello" – 3:23
2. "Roll with It" – 4:00
3. "Wonderwall" – 4:19
4. "Don't Look Back in Anger" – 4:48
5. "Hey Now" – 5:42
6. Untitled (aka "The Swamp Song - Excerpt 1") – 0:45
7. "Some Might Say" – 5:29
8. "Cast No Shadow" – 4:52
9. "She's Electric" – 3:41
10. "Morning Glory" – 5:04
11. Untitled (aka "The Swamp Song - Excerpt 2") – 0:40
12. "Champagne Supernova" – 7:30